Az arcából ítélve, még csak a harmincas éveiben járhatott a férfi. Valójában egy félszeg ember volt, akinek végtagjai nem voltak nagyobbak egy gyerek végtagjainál. Összezsugorodott és csupasz karjain a bőr ráncosan lógott. A koponyája aránytalanul nagy volt, a nyaka pedig oldalra döntve, mint aki képtelen volt egyenesen tartani. Egyáltalán nem volt emberformája, sőt, rendkívül ijesztő látványt nyújtott. Egy fából készült tolószékben ült, amely lassan gurult ki a lyukból. Ye BaiYi homloka egyre ráncosabb lett, miközben ezt az embert bámulta, majd hirtelen megszólalt, “Te nem Long Que vagy.”301 

301 龙雀 (Lóng Què) Sárkányveréb

Long Queről és az ő Báb-városáról évtizedek óta keringtek legendák jianghuban, éppen ezért az igazi Long Que nem lehetett ennyire fiatal. A tolószékben ülő férfi éles hangon felnevetett és így szólt, “Természetesen nem én vagyok Long Que.” 
A férfinek hatalmas, kidülledt szemei voltak. Ezért Wen Kexing titokban ezeket a szavakat harapta Zhou ZiShu fülébe, “Nézd csak! Hát nem úgy néz ki, mint akinek mindjárt kiesnek a szemei?” 
Zhou ZiShu csak arra tudott gondolni, hogy mennyire unatkozhat ez az ember. Úgy tűnt számára, hogy ez az ember, függetlenül attól, hogy milyen helyzetben van, még a legszűkebb helyre is képes volt beszúrni a tűt, hogy visszakapja azt, ami neki jár, ha már feltétlenül unatkoznia kellett.302 Éppen ezért nem foglalkozott vele. 
Egyszer csak, a tolószékben ülő férfi éles hangjára figyeltek fel, amint megkérdezi, “Kik vagytok, és hogy merészeltek behatolni a Báb-városba?” 

302 见缝插针 (Jiànfèngchāzhēn) Látni a varrást és beszúrni a tűt – kínai idióma, melynek jelentése kihasználni minden adandó lehetőséget.

Ford. Megj: Fontos itt megjegyezni, hogy két fejezettel korábban Wen KeXing ugyanígy élte meg Zhou ZiShunak a szurkálódó faggatózását annak kapcsán, hogy hogyan került a Szellem-völgybe.

Ye BaiYi meredten nézett erre a férfira. Furcsának találta, sőt egyáltalán nem tűnt tisztességes embernek, majd kénytelen-kelletlen visszafojtotta az indulatait, és normális hangon azt mondta, “Long Quéval van megbeszélni valóm.” 
Ye BaiYi véleménye szerint, a tőle telhető legudvariasabb és legbarátságosabb módon fejezte ki magát, de mások fülében ez még mindig kifejezetten nyers és arrogáns beszédnek minősült. A tolószékben ülő férfi Ye BaiYi felé fordította az arcát és hatalmas szemeit fel-le jártatva felmérte őt. Fél óra is eltelt, mire hideg hangon felhorkantott, “Long Que, és az ő halhatatlan csontjai, már rég elporladtak. Mi dolgod van vele?” 
Ye BaiYi szemöldökei közötti ránc egyre mélyebbé vált és miközben a férfit bámulta megkérdezte, “Long Que meghalt? Hogyan halt meg?” 
“Természetesen én voltam az, aki kivégezte.” – válaszolta a tolószékben ülő férfi diadalomittasan. 

Olyan hihetetlennek tűnt az egész. A harcművészeti világ három nagymestere behatolt a Báb-városba, és olyan kínos helyzetbe kerültek, hogy majdnem holtan rogytak össze odabent. Erre ez a férfi, aki még járni sem tudott, képes volt sértetlenül bejutni és megölni a Báb-város birtok tulajdonosát? 
Ye BaiYi, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt a kifinomultság fogalmáról, ránézett a férfira és így szólt, “Hagyd a fingást. Ha egyedül meg tudtad ölni Long Quét, akkor akár egy termesz is képes ledönteni egy hatalmas fát.303 Hacsak nem vagy Long Que fia, és nem mondtad azt neki, hogy feküdjön nyugodtan és hagyja, hogy kényed szerint levághasd.” 

303 蚍蜉撼树 (Pífú hàn shù) A tiszavirág megrázza a fát – kínai idióma, amely a látszólag gyenge, erőtlen teremtmények eget rengető erejének a metaforája.

Amint Wen KeXing meghallotta ezt, tudta, hogy ebből csak rossz következhet, és azonnal azt mondta Zhang ChengLingnek, “Tűnj innen! Gyorsan, fuss!” 
És így is lett. Még mielőtt szavai elhaltak volna, már fel is harsogott a tolószékben ülő eszelős férfi üvöltése, “Megástad a sírodat!” 

Majd felemelte a kezét és megveregette néhányszor a tolószék karfáját. A jelzést követően végeláthatatlan emberszerű figura bújt elő a csarnokot körülvevő falakból. Egyszer csak, több tucatnyi kegyetlen bábu lendült támadásba minden irányból, akiknek feje kopasz volt, arcuk pedig sima. Zhang ChengLing éppen a kijárat felé rohant, amikor a lendület miatt képtelen volt kikerülni az egyik bábut, frontálisan nekiütközött. A bábu habozás nélkül felemelte a karját, készen arra, hogy léket üssön Zhang ChengLing koponyájára. 
Zhou ZiShu ökölbe szorított ujjai azonnal kipattantak és hátulról térdre kényszerítette Zhang ChengLinget, aki nagyot “huppanva” esett a földre. Zhang ChengLing épphogy csak megmenekült, majd hol a földön kúszva, hol a levegőben szökellve vissza evickélt Zhou ZiShu mellé, és miközben szemeit forgatta körbe-körbe, a száját tátva igyekezet kifújni magát. “Shifu, véletlenül nem az alvilágba érkeztünk?” – szólalt meg végül siránkozva. 

Zhou ZiShu felsóhajtott, és mivel tudtában volt annak, hogy Zhang ChengLing és a “kényesség” fogalma eredendően elválaszthatatlanok egymástól, kiszabadította magát Wen KeXing karjaiból, és maguk közé szorította Zhang ChengLinget. Végül Wen KeXinggel háttal állva suttogva azt mondta neki, “Az ilyen bábuk, egyrészt kemények, mint a fa, másrészt pedig elképesztően nehéz megölni őket, de azért van valami hasznuk is.” 

“Még, hogy van valami hasznuk is?” – kérdezte Wen KeXing csodálkozva. 

“Egyrészt nem tudnak ugrani, másrészt buták.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Miközben beszélt, rögtön egy-egy bábu támadt rájuk mindkét oldalról. Wen KeXing megragadta Zhang ChengLinget, és mint akik megértették volna egymás gondolatát Zhou ZiShuval,304 mindketten egyszerre ugrottak az ellenkező irányba. Így, a két bábu, azonnal elvesztette célpontját és erősen egymásnak ütköztek, majd egymásba gabalyodva rogytak a földre. 

304 心有灵犀 (Xīnyǒulíngxī) Szívtől szívig – Két szerelmes ember metaforája, akik megértik egymás gondolatait/szívét. A kínai nyelvben a szív és elme/gondolat fogalmát egy karakterrel jelölik: 心 (Xīn).

Wen KeXing visszapillantott a két bábura, majd nyomorult vigyorral az arcán, előbb eltakarta Zhang ChengLing szemét, végül sóhajtozva azt mondta, “A mód, ahogyan az alsó és a felső bábu kapálózik, olyannak látványt nyújtanak, mint az Erotikus Palotafestmények, csak éppen mozgásban.305 

305 春宫图 (Chūngōng tú) Erotikus Palota festmény – Ősi kínai erotikus festmények.

Amint Zhou ZiShu földet ért, az egyik bábu – kezében egy hosszú bottal – azonnal lecsapott rá. Zhou ZiShunak egy bukfenccel sikerült kitérnie az útjából, de abban a pillanatban fájdalom fogta el, és úgy érezte, mintha égető tűz törne fel a mellkasából egészen a torkáig. Mivel tartott attól, hogy még a legenyhébb köhögés is egy egész falatnyi vért válthat ki, ezért fogcsikorgatva zárta össze a fogait, hogy visszatartsa a köhögését. 
A bábu nem talált célba a botjával, így önkéntelenül is üldözőbe vette, azonban, amikor Zhou ZiShu mellkasánál söpört végig a botjával, Zhou ZiShu hátra engedte a derekát, hogy kikerülje. Ennek láttán, Wen KeXing nem tudta megállni, hatódottsággal telve sóhajtott fel, “Mily hajlékony derék.” 

Ezután, még mielőtt a bábu harmadjára is meglendítette volna a botját, felemelte Zhang ChengLinget és úgy dobta oda közéjük, mint egy röplabdát. Látva Zhang ChengLinget, aki ijedtében, olyan eszeveszettül hadonászott a végtagjaival, akár egy görcsös varangyos béka, lényegretörően megkérdezte, “Hát ezért tanítottam neked azokat a kardforgató trükköket, hogy megedd őket vacsorára?” 

Zhang ChengLing torkát egy “Á” hagyta el, majd széttárt végtagjaival rávetette magát a Zhou ZiShut leszorító bábura. Ahogy a levegőből aláereszkedett, meglepő módon, sikerült kibillentenie a babut az egyensúlyából, és mindketten a földre estek. Zhang ChengLing kétségbeesetten dörzsölgette sajgó fenekét, majd talpra ugrott és pánikolva megkérdezte, “Wen Senior, melyik… melyik trükköt is kellene használnom?” 

Zhou ZiShu, miután kihasználta az alkalmat, hogy levegőt vegyen, a gallérjánál fogva megragadta Zhang ChengLinget és visszadobta Wen KeXingnek, mondván, “Ne keverd nekem a bajt.” 

Hármójuknak, noha közvetlenül értintettek voltak a harcban, nem volt annyira rossz a helyzetük, azonban Ye BaiYi, aki az iménti goromba megjegyzésével csúnyán megsértette a hely tulajdonosát, hozzájuk képest, még nyomorultabb állapotban volt. Bábok sűrű tömege vette őt körbe, de ez a vén dolog, minél inkább eltelt az idő fölötte, annál makacsabbá vált, és mindenáron szemtől szemben akart szembeszállni velük. Csak a csattogó, ropogó hangokat lehetett hallani odaátról, amelyek olyan élénken szóltak, mint az újévi tűzijáték. 

Zhou ZiShu a mellkasának feszítette az öklét, és minden erejével azon volt, hogy visszaszorítson egy falatnyi vért, ami éppen feltörni készült. Végül így szólt az éppen közeledő Wen KeXinghez, “Ez így nem lesz jó. Attól tartok, így nem fogom sokáig bírni, és ki tudja, hány bábu van még ezen az istenverte helyen.” 

“Ezt a helyet Báb-városnak hívják, és ahogy látom, ezen a helyen csak egyetlen élő személy van, a többi pedig mind ilyen ketyere.” – mondta Wen KeXing. 
Zhou ZiShu összehúzta a szemét és csak annyit mondott, “Ez logikus. Úgy tűnik, hogy ezen a helyen csak egyvalaki van, akit meg lehet ölni.” 

Egymásra néztek, és mivel egyikőjük sem tartozott a jóféle datolyák közé, anélkül, hogy egy szót váltottak volna, hallgatólagos egyetértés született meg közöttük. Wen KeXing ismét megragadta Zhang ChengLinget, és épp úgy hajította el, mint Gao ShanNu a meteorbuzogányát, és végignézte, amint éles sikoltozás közepedte leterít egy másik bábut. Zhou ZiShu azonnal odarepült, és még mielőtt a földre döntött bábu meglendíthette volna a karját, hogy megölje a kölyköt, félrehúzta Zhang ChengLinget onnan. Néhány pillanattal később pedig lábujjhegyeivel ismét megkoppantotta a földet, és akár egy repülő fecske, úgy repült a tolószékben ülő eszelős férfi felé. 

“Még valaki, aki meg akar halni.” – szólalt meg az eszelős férfi hidegen, azzal hátradőlt és fa tolószéke alól, hirtelen egy tucatnyi vaslánc lövellt ki. Mindegyik lánc elejére pedig egy-egy hosszú lándzsa volt erősítve, és közvetlenül Zhou ZiShut vették célba minden irányból. 
Zhou ZiShu egy mély lélegzetet vett és az Ezer Súly Zuhanás mozdulattal, többszáz kilós súlyként zuhant alá az égből. Majd lábának egyetlen gyors mozdulatával az egyik bábú mögé suhant. Az őt követő lándzsa pedig rögvest telibe találta az előtte levő bábut. A lándzsa hegye visszatűrődött, és a végén levő vaslánc úgy tekeredett a báb köré, mint a bambuszlevélbe csavart rizsgombóc köré a cérna. 

Zhou ZiShu meglendítette hosszú ingujját és így szólt, “Azt hiszed, én nem használok rejtett fegyvereket?”  
Az eszelős férfi megijedt és keményen rácsapott a tolószék fogantyújára, majd váratlanul egy vasernyő nyílt ki előtte. Azonban hosszú várakozás után sem történt semmi. – Zhou ZiShu, az efféle olcsó és megtévesztő trükköket Gu Xiangtól tanulta el. A jelen körülmények között, már nem számított, hogy ki mennyire képes megőrizni magaserkölcsű úriemberi mivoltát, éppen ezért kapóra jött neki ez a csel. 

Amikor az eszelős férfi rájött, hogy átverték, annyira feldühödött, hogy félredobta a maga elé tartott vasernyőt, azonban Zhou ZiShunak a hűlt helyét találta. Többé már nem is törődött Ye BaiYival, hanem Zhou ZiShu keresésére indult. De ekkor, valakinek a kacagását hallotta meg maga fölött, “Hé, idióta, ha egy tűt adtam volna oda, még azt is kalapácsnak hitted volna?”  
Az eszelős férfi felnézett, mire Wen KeXing szállt alá az égből. A kezében egy nagy botot tartott, ami ki tudja melyik bábu kezéből eshetett ki. Éppen, amikor a férfi fejére készült lesújtani, a kerekesszék tetején egy olyan kerek, robbanó golyó tűnt elő a semmiből. Wen KeXing, látván az ő régi nemezisét, egy halk káromkodás közepedte meglendítette a kezében levő botot, és egy csattanással elütötte a golyót. Nem figyelt arra, hova üti el azt a valamit, mindenesetre, egyszer csak Ye BaiYi dühös ordítása csapta meg a fülét, “Te büdös kölyök, Wen, ugye meg akarsz halni?!” 

Wen KeXing egy szaltót vetett a levegőben és a földön landolt. Amikor hátranézett és meglátta Ye BaiYi füstös, kissé kínos megjelenését, azonnali boldogság töltötte el. Visszafordult és a tolószékes férfira kiáltott, “Gyorsan, adj még egy golyót.” 

A kerekesszékben ülő férfi olyan dühös lett, hogy a fején levő összes nyíláson is füstölni tudott volna. Hirtelen azonban, egy éles penge tiszta csengését hallotta meg a fülében, még reagálni sem volt ideje. Amint oldalra döntötte a fejét, azon nyomban egy fényes kardot pillantott meg, ami gyilkos aurájával egyenesen a torkának szegeződött. Ismerve a helyzet súlyosságát, nem mert semmilyen vakmerő lépést tenni. Maga előtt újra kinyitva a vasernyőt, az volt a terve, hogy elmenekül ebből a csarnokból. 

De a következő pillanatban, a tolószékben ülő férfi nem mozdult többé. Szemei, amelyek már így is kétszer akkorák voltak az átlagemberéhez képes, még nagyobbra nyíltak, amint döbbenetében leeresztette a tekintetét. “Nem számítottam arra, hogy az ellenfél kezében valójában egy puha kard van. Egy kard, amelynek a pengéjét tetszés szerint lehet irányítani.” – ez volt az utolsó gondolat, ami megfordult a fejében. – A Zhou ZiShu kezében levő BaiYi kard már átszúrta az eszelős férfi torkát. 

Habár Zhou ZiShunak elég volt egyetlen csapás, hogy célba érjen, de itt nem állt meg. Amint meghallotta, hogy az egyik báb üldözőbe veszi őt, anélkül, hogy visszanézett volna, a magasba szökellt és átugrott a tolószék fölött. A bábuk, minden egyes alkalommal, amikor valami akadályba ütköztek, automatikusan felemelték a karjukat és a kezükben levő bottal ráütöttek az akadályra. Egy “reccsenés” és a páratlanul szép, fából készült tolószék apró darabokra tört, és a benne levő mechanizmus részei a földön szóródtak szét. Ennek következtében a csarnokban levő összes bábu, mintha mozgásképtelenné vált volna és mozdulatlanná vált. 

Földet érve, Zhou ZiShu megtántorodott. Wen KeXing, aki már régóta várt rá az egyik oldalon, azonnal kinyújtotta a karját, hogy elkapja. Elfordította a fejét és egy csókot adott az arcára, végül így dicsérte meg, “Elképesztő kard!” 
Zhou ZiShu törölgetni kezdte az arcát, mint aki az arcára került nyálat akarta volna letörölni, miután megnyalogatta egy kutya. Majd eltolta magától és kifejezéstelen arccal azt mondta, “Te meg, elképesztően olcsó.” 

Ye BaiYi sötét és komor arccal felsegítette Zhang ChengLinget a földről, aki belebotlott egy földön heverő bábuba és elesett.  Majd egy nagy lépéssel Wen KeXinghez lépett és minden további nélkül, felemelte a tenyerét, hogy megpofozza. Wen KeXing szemtelen mosollyal az arcán kitért előle, és mások mögött megbújva így szólt hozzá, “Jaj, öreg Senior, miért akarsz még mindig szőrszálat hasogatni ezzel a juniorral ilyen triviális dolgok felett? 

Zhou Zishu felsóhajtott, és két halk köhintés után, erőtlenül leült az egyik földön heverő bábu testére, végül megszólalt, “Mindketten, hagyjátok már abba. Öreg Senior Ye, aki egyáltalán nem rizsesvödör, a te mélyreható és végtelen tudásoddal siess és vizsgáld meg ezt a mechanizmust itt, és találj ki valamit, ami kijuttat minket innen.” 

Ye BaiYi rápillantott a törött tolószék darabjaira és azt mondta, “Most, hogy apró darabokra törted szét, francokat találok én ki bármit is.” Majd megfordult és afelé a falban levő lyuk felé haladt, ahonnan a tolószékes eszelős előbújt. Zhang ChengLing pedig sietve odarohant és suttogva megkérdezte, “Shifu, jól vagy?” 

Ez a gyermek, akit még az imént úgy dobált oda-vissza Wen KeXinggel, mintha egy igazi kő lett volna, egyáltalán nem neheztelt rájuk, és még mindig csak a mestere sérülésére tudott gondolni. Amint Zhou ZiShura emelte ártatlan és aggodalommal teli szemeit, azonnal, valami kellemetlen érzés fogta el Zhou ZiShut, így aztán olyan szelíden szólt hozzá, mint a szemerkélő eső, “Semmiség az egész.” 

Zhang ChengLing hátat fordított neki, majd leguggolt előtte, “Shifu, majd én viszlek a hátamon.” 
Zhou ZiShu ironikusnak, de ugyanakkor kínosak találta, majd megveregette a vállát, felállt és azt mondta, “Rendben van ez így. Ezt nem várom el tőled.” 

Mindössze két lépést tett, amikor Wen KeXing ellenkezést nem tűrő módon közelebb lépett hozzá és átkarolta a derekát. Zhou ZiShu pedig nem tudott másra gondolni, hogy ez a fickó már így is elég hasznot húzott belőle, ezért behúz neki egyet a könyökével. De Wen KeXing sietve kijelentette, “Takarékoskodnod kell az energiáddal. Mi van, ha ez a vén bélpoklos, egy ideig nem tudja megbütykölni ezeket a szerkezeteket, akkor még mindig számítania kell rád a harcban.” 
Zhou ZiShu is elgondolkodott ezen, majd elengedte magát és Wen KeXingre támaszkodott. Miután ellazult, úgy érezte, teste mindjárt darabokra hullik, és szinte még annyi ereje sem volt, hogy levegőt vegyen. 

Egyszer csak Ye BaiYi hangját hallották meg, amint azt mondja, “Gyertek ide mind.” 
Mindhárman követték őt a falban levő lyukba, ahol egy semmihez sem fogható barlang tárult fel előttük. Az egész fal tele volt rajzolva bonyolult vonalakkal. Ez volt tulajdonképpen a Báb-város térképe. 
Wen KeXing, miután körülnézett, olyan bambán meredt a falra, akár egy fából faragott csirke, és hosszú idő elteltével azt mondta, “Ezt… még ha el is magyaráznátok nekem, akkor se érteném meg.” 
“Remek, mert én sem.” – mondta Zhou ZiShu halkan nevetve. 

Ye BaiYi rápillantott mindkettőjükre, és most először értett egyet velük, és anélkül egy szót szólt volna hozzájuk, megparancsolta Zhang ChengLingnek, “Te gyere velem.” Zhang ChengLing sietve igyekezett utána, majd végignézte, ahogy Ye BaiYi körbetapogatja a falat. Nem tudta pontosan, hogy mit bütykölhetett meg, de a fal hirtelen kinyílt, miközben felfedte a benne rejlő különféle mechanizmusokat, amelyek egyszerűen lélegzetelállítóak voltak. 

Zhou ZiShu felemelte a tekintetét és egy sóhaj után azt mondta, “A személy, aki ezt a Báb-várost építette, valóban elképesztő ember.” Zhang ChengLing segédkezet nyújtott Ye BaiYinak. Az idős és fiatal generáció egy-egy tagjának nem kevesebb mint fél napi vesződséges munkája után, egyszer csak nagy dübörgésre és zakatolásra rázta meg a helyet. A csarnok mennyezete és a közvetlen közelükben levő fal egyszerre kinyílt, és egy lépcsősor tárult fel előttük. 
Ők négyen óvatos léptekben mentek a lépcsőn, és fogalmuk sem volt arról, hogy mekkora távolságot kellett megtenniük, de végül visszatértek a felszínre. Egy helyre jutottak ki, ahol fújt a szél, sütött a nap, és mindenütt növények voltak. – Egy szép kisudvaron találták magukat. 

“Ez az igazi Báb-város.” – mondta ye BaiYi. 
Körülnézett, majd gyors léptekben ahhoz a kis házikóhoz ment, amelynek a kapuja előtt egy nagy vaskerítés húzódott. A ház egy nagy fa alatt állt és hátborzongatóan nézett ki. A ház ablakai és ajtajai szorosan le voltak zárva, mintha egy börtön lett volna. 
Ye BaiYi, a tenyerében levő erőnek köszönhetően, egyetlen csapásra bedöntötte a vaskaput, majd magas harcművészeti képességeivel eltelve vakmerően kinyitotta a ház ajtaját és belépett. Ye BaiYi példáját követve, mindhárman beléptek, majd Ye BaiYival az élen, megtorpantak. – Ebben a kicsi börtönben, egy ágyat láttak, amelyre nehéz vasláncokkal egy férfi volt kikötözve. 

Az öregember volt az, akinek haja és szakálla is ősz volt már, látását pedig teljesen elveszítette, mivel túl hosszú ideig volt a sötétségbe zárva. Noha vak volt, a nesz hallatára feléjük fordította a fejét. Csontsovány teste akaratán kívül is összezsugorodott. 
Fél óra is eltelt, mire ye BaiYi megkérdezte, “Te… vagy Long Que?” 

(Visited 193 times, 1 visits today)

Leave A Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.