Azzal mindannyian elindultak Ye BaiYi után, aki kanyargós utakon vezette őket fel a hegyre. Körbe-körbe jártak, megkerültek egy erdőt, de amint Zhou ZiShu belépett az erdőbe, maga sem tudta miért, egész teste önkéntelenül is megfeszült. – Nem tudta megfogalmazni, hogy mi olyan rejtélyes ebben az erdőben, de valami ösztönös bizonytalanságérzés fogta el. 
Wen KeXingre nézett, aki az addigi út során nagyon zajos volt, de ebben a pillanatban elhallgatott. Még Ye BaiYi arckifejezése is nagyon komoly lett, meg-megállt és nagy óvatosággal lépkedett előre. 
Zhang ChengLing volt az egyetlen, aki még nem tudott semmiről, és titokban így örvendezett magában, “Úgy néz ki, ma szabadnapot vehetek ki.” Mestere, egész idő alatt, a karjától fogva húzta őt. Ujjai karcsúak és erősek voltak, és tenyerének hőmérsékletét még a vastag, vattával tömött kabáton keresztül is érezni vélte, ezért rendkívül nagy biztonságban érezte magát. Zhang ChengLing engedelmesen tűrte, hogy hurcolják őt ide-oda, és a szíve titokban teljes extázisban volt. 

Ye BaiYi folyamatosan mondott magában valamit, időnként pedig megállt, egy faágat vett a kezébe és számításokat végzett a földön. Wen KeXing eleinte nagy érdeklődést mutatott, odaállt mellé és figyelt egy darabig, de egy idő után zavartnak érezte magát és szédülni kezdett, így hát némán visszalépett. Zhou ZiShu mellé állva azt suttogta, “Miért nem mész és nézed meg, mit csinál?” 

Zhou ZiShu, saját képességeinek a határát ismerve, így válaszolt, “Nézd, nézem én, hogy mit csinál, de még én sem értem.” 
Ekkor azonban, enyhén összehúzta a homlokát ismét, lehalkította a hangját és így szólt Wen KeXinghez, “Elvileg… azok az emberek, akiket én is küldtem, mesterei voltak a mechanikus szerkezeteknek, és azok között is volt olyan, aki jártas volt a Qimen Dunjia technikában. Hogyan lehet, hogy egyikük sem találta meg a Báb-várost?” 

Wen KeXing lazán megkérdezte, “Nem azt mondtad, hogy valaki térképet rajzolt?” 

“Igen, de amikor az az ember fogta az általa rajzolt térképet, hogy egy csapatnyi emberrel visszataláljanak arra a helyre, egyikük sem tért vissza.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Wen KeXing komor tekintetet vetett a földön guggoló Ye BaiYi hátára és még lejjebb halkította a hangját, “Szerinted… mennyire megbízható ez a vén bélpoklos, ha még ő is így kétrét van tűrődve?” 
Zhou ZiShu mondani akart valamit, de még mielőtt egyetlen hangot is kiadhatott volna, Ye BaiYi felállt, feléjük fordult és hidegen így szólt hozzájuk, “Az út további része veszélyes. Ha nem akarsz meghalni, csak az én lábnyomaimat kövesd.” 
Zhou Zishu megdörzsölte az orrát. Látta, amint Ye BaiYi rápillant és gúnyos mosollyal az arcán megszólal, “Jártas vagy a rejtett Qimen Dunjia technikában? Ha maga a vezér ily haszontalan, a beosztottai, hogyan lehetnének többek átlagos rizses vödröknél?” – miután végzett a mondandójával, megfordult és elment. 
Zhou ZiShu és a jelenlevő másik két személy arcszíne és arckifejezése furcsa lett. – Aki a saját szemével nézi végig Senior Ye étkezési szokásait, és a saját füleivel hallgatja végig, amint azt mondja, hogy mások a rizses vödrök, akkor annak az arcszíne akaratlanul is furcsa lesz. 

De furcsa arckifejezés ide vagy oda, Zhang ChengLing kivételével, a két felnőtt férfi egyike sem volt tudatlan, és azonnal követték az elöl járó embert. Ahogy haladtak, Zhang ChengLing egyre több, különböző állat maradványaira lett figyelmes, amelyek az út szélén hevertek. Egyre hátborzongatóbbnak találta ezt a helyet. Nem sokkal később pedig néhány emberi csontmaradványt pillantott meg, végtagjaik pedig le voltak választva a törzsükről. Nagyon megijedt, ezért reszketve tette fel a kérdést Zhou ZiShunak, “Shifu, az a személy, akit keresünk, miért lakik egy ilyen helyen?” 
Zhou ZiShu odafordította a fejét, hogy ránézzen, majd azt mondta, “Honnan tudjam? Az erdő hatalmas, és mindenféle madár lakik benne.” 

Zhang ChengLing óvatosan átlépett egy emberi combcsont felett, és nem tehetett róla, muszáj volt megkérdeznie, “Olyan távoli helyen lakik, és oly sok szerkezetet épített, hogy minden egyes lépése megdöbbentő. De mi van akkor, ha eltéved kifele jövet? Ez nem ugyanaz, mintha egérfogót tennél az ágyad alá?” 
“Mintha egérfogót tennél az ágyad alá?” – kérdezte Zhou ZiShu meglepődve. 

Zhang ChengLing mesélni kezdett, “Amikor még gyerek voltam, egyszer egy egér került a szobámba. Mivel nem tudtam elkapni, két csapdát raktam az ágyam alá és elaludtam. Másnap reggel, eredményképpen, megfeledkeztem a csapdákról, féllábbal ráléptem az egyikre, ami megcsípte a lábamat és eltörte két lábujjamat.” 
Ezt hallván, Wen KeXing “pöfékelt” örömében. Zhou ZiShu csak sóhajtott egyet, és amikor meglátta Zhang Chenglinget, aki beszédközben majdnem belefeledkezett, hogyan kell a lábait felváltva egymás elé rakosgatnia, hirtelen felkapta és rákiáltott, “Fogd be a szád és a lábad alá nézz. Vagy tán meg akarsz halni?” 

Zhang ChengLing kidugta a nyelvét ijedtében, de Zhou ZiShu hidegen csak annyit mondott, “Ne a saját ostobaságod alapján ítéld meg az embereket. Hányan lennének még annyira ügyetlenek a világon, mint te?”  

Ekkor Wen KeXing vette át a beszédtémát, majd gyengéd és türelmes érvelés közepedte azt mondta Zhang ChengLingnek, “Valójában, csak néhány oka van annak, amiért az ember el akar rejtőzni. Ez az ember, lehet, úgy érzi, hogy az ellensége meg akarja őt ölni, ezért el kell rejtőznie egy olyan helyre, ahol senki sem talál rá…” 

“Épp, mint a Szellem-völgy?” – vágott a szavába Zhou ZiShu. 

Wen KeXing rápillantott és így szólt, “Ha ezt akarod mondani, akkor… igazad van.” 
Zhou ZiShu megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze, “Mi az istennyilát követett el akkoriban a Szellem Úr, amiért a Szellem-völgyben kellett elbújnia?” 

Wen KeXing nem törődött Zhou ZiShu szurkálódó és a megfelelő alkalomra váró vallatásával, csak dicsekvően kijelentette, “Hogy én? Én természetesen, különleges eset vagyok. Nem csináltam semmit, csak egyszerűen bementem anélkül, hogy bármit is tudtam volna arról a helyről. A mai napig sem értem, hogy egy magamfajta jó ember, hogyan volt képes együtt élni a gonosz szellemek csoportjával annyi éven keresztül? Akár a lótusz, mely sáros mocsarakban növekszik, még sincs rajta szennyfolt, makulátlan és nincs benne semmi démoni.” 
Zhou ZiShu nem szólt semmit, csak elmosolyodott, és teljes mértékben fingóként kezelte ezt az alakot. 
Wen KeXing felsóhajtott és így szólt, “Ah-Xu, most tényleg összetörted a szívem. – Ördögfióka, te elhiszed, hogy jó ember vagyok?” 
Zhang ChengLing nagy áhítattal csodálta ezt a jókedélyű és jó harcművészeti képességekkel rendelkező seniort, aki még történeteket is tudott mesélni. A kérdés hallatán, azonnal bólogatni kezdett, sebesen, mint amilyen sebesen a fokhagymát törik. 
Wen KeXing nagyon meghatódott, megérintette a fejét és ihletődötten azt mondta, “Még mindig jó gyerek: van lelkiismerete, tudja mi a jó, és emlékszik, ha mások jól bánnak vele. Nem úgy, mint egyesek…úh!” 

Zhou ZiShu nem szólt semmit. – Ugyanolyan vezér a Szellem-völgy mestere is, mint Gao Chong, aki olyan öntörvényű emberek csoportját vezeti, akiknek meggyőződése, hogy a helyes utat járják. Vagy, mint ő maga, aki gyilkosok és kémek csoportját vezette egykor. De hozzájuk viszonyítva, a Szellem-völgy mestere mégsem volt ugyanolyan vezér. Amíg Gao Chong, ‘“a világ igazságossága” szavakat használva, képes volt rávenni az embereket, hogy megrajzolják saját börtöneik falát,292 addig a Mennyek Ablakába belépő emberek alapvetően azért léptek be, hogy életüket adják neki és az uralkodónak. A szervezet mögött szigorú és súlyos birodalmi hatalom áll, amellyel szembeszállni – rajta kívül – eddig még senki sem mert. 
Azonban a Szellem-völgy más volt, mivel ott egy rakás törvényen kívüli tanyázott. 
Olyanok, mint valami ördögi és veszélyes férgek serege, egy szűk és zsúfolt ketrecbe zárva, ahol a kannibalizmus az egyetlen módja a túlélésnek. Ebben a többszörösen is elszigetelt és sötét világban, ahol ‘neked’ kell meghalnod ahhoz, hogy ‘én’ élni tudjak, ahol nincs erkölcs se igazságosság, csak az erősek tisztelete, és végül csak az láthatja meg újra a napvilágot, aki elég erős és gonosz ahhoz, hogy mindent felfaljon, belőle lesz a Férgek Királya. 

292 画地为牢 (Huàdìwéiláo) Megfesteni a földet, mint börtönt – kínai idióma, mely egy adott körön belül mozgásteret engedélyez a benne élő embereknek. A regény kontextusában földrajzi határvonalakról van szó. Lásd példaként a Szellem-völgyet, ahova bemenni egyenlő volt az ördög útjára való lépéssel, eretnek nézetek vallásával.

Wen KeXing színjátéka annyira jó volt, hogy sokszor, még Zhou ZiShu is összetévesztette egy hétköznapi emberrel, akinek be nem állt a szája. 

Majd Wen KeXing így folytatta Zhang ChengLingnek az érvelést, “Amellett, hogy fél, hogy mások üldözőbe veszik és megölik, létezik még egy másik ok, amiért az ember elbújik mások elől. Mégpedig, a szomorúság. A szíve mélyén tudja, hogy azt, akit a legjobban látni kíván, soha többé nem láthatja, ezért inkább ide temette el magát. És hosszú idő után, majd azzal vígasztalhatja magát, hogy ‘azért nem jött el, mert egyszerűen nem talált rám.’”  
Aztán halkan felsóhajtott, és így folytatta, “Ha a shifud, egy nap már nem lesz, meglehet, hogy keresek egy ilyen helyet magamnak, ahol elbújhatok. Ellenkező esetben, nem lenne rendkívül szomorú szórakozni járni, és az utcán fel-alá szaladgáló gyönyörű hajadonok között nem látni azt, aki a szívemhez a legjobban illik?” 
“Azt hittem, azt tervezed, hogy velem fogsz élni és meghalni.” – ugratta Zhou ZiShu nevetve. 
Wen KeXing is elmosolyodott és azt mondta, “Nem hiszel nekem, akkor sem, ha ezt mondom.” 

“Épp úgy, mint… épp úgy, mint Yu Boya, aki összetörte a citeráját?”293 – vágott közbe a mellette levő Zhang ChengLing. 

293 俞伯牙摔琴 (Yúbóyá shuāi qín) Yu Boya összetöri a citerát – Utalás egy történetre, mely két férfi barátságáról szól. Yu Boya egy híres és tehetséges citerajátékos, Xie ZhiYin pedig egy egyszerű favágó, aki értette azokat a képeket, amelyeket Boya a zenéjén keresztül meg le akart festeni. Kettejük között barátság alakult ki, de elszakadtak egymástól Amikor Yu Boya hírt kapott barátja haláláról, elment annak sírjához, hogy eljátszodja neki még egyszer a “Magas hegyek és folyó vizek” című szerzeményét, végül a sírhoz vágta szeretett citeráját és felkiáltott, “Egyetlen kebelbarátom már nem él, ki fog ezután citerán játszani?”

A két férfi arckifejezése egyszerre sötétült el. Zhang ChengLing hol az egyikre, hol a másikra pillantott, miközben nem értette, hogy mi rosszat mondhatott. Majd hosszú idő után, Wen KeXing hangját hallotta meg, amint halkan azt mondja, “A világon senki sem érti a ‘Magas hegyek és folyó vizek’ dalát. Noha helyes… de mégis helytelen.”294 – és Zhou ZiShura pillantott, de Zhou ZiShu abban a pillanatban félrenézett. Wen KeXing abbahagyta a beszédet, és szorosan Ye BaiYi nyomába eredt. 

294 Ford. megj: A kínai irodalom bővelkedik olyan művekkel, ahol a két férfi közötti barátság nem több plátói szeretetnél. Wen KeXing itt, noha nem mondja ki nyíltan, de azt próbálja mondani, hogy Zhou ZiShu iránti érzelmei többek puszta plátói szeretetnél.

Váratlanul, Ye BaiYi lépései abbamaradtak. Megállt és figyelmesen hallgatott. Felemelte a tenyerét, hogy megállítsa a többieket, majd halkan felkiáltott, “Csend legyen.” 

Zhou ZiShu keze, amellyel Zhang ChengLinget fogta, hirtelen megszorult. Ekkor, az a néhány ember egyszerre hajtotta le a fejétt. Úgy érezték, mintha a talaj remegne a lábuk alatt, és egy darabig zúgó hangot hallottak, amelyről nem tudták, honnan jön. Wen KeXing abban a pillanatban egy szánalmas “Hát nem megmondtam, hogy az a bélpoklos megbízhatatlan, de nem hittél nekem” pillantást vetett Zhou ZiShura. Azonban Zhou ZiShunak nem volt ideje rá figyelni, ugyanis a következő pillanatban, heves erő tört fel a földből, és a talaj megrepedni látszott. Erős földrengés és robajló hegyrázkódás közepedte repültek az égbe mindannyian. 

Zhou ZiShu megragadta Zhang ChengLinget és könnyedén egy nagy faágra ereszkedett. De az ág, olyan volt, mintha mű lett volna, abban a pillanatban összeroppant, mihelyt rálépett és egyenesen leesett. Zhou ZiShu megriadt és azonnal megpördült a levegőben. Lábujjaival megkapaszkodott a fa törzsében, de ki gondolta volna, hogy az a nagy fa egy szempillantás alatt kidől. 
Zhang ChengLing a karjába temette az arcát, de akkor, hirtelen eszébe jutott egy mondat, amit a tanára tanított még gyerekkorában, “Támaszkodj a hegyre és a hegy összeomlik, támaszkodj a fára és a fa leráz.295 – Igaznak bizonyult… Bizony, ha nem tudtál hallgatni az öreg szavára, akkor szenvedj és ne költs pénzt.” 

295 靠山山倒,靠树树摇 (Kàoshān shān dǎo, kào shù shù yáo) Támaszkodj a hegyre és a hegy összeomlik, támaszkodj a fára és a fa leráz magáról. – Kínai közmondás, mely szerint jobb saját magunkra hagyatkozni, mint az égre vagy a földre. Egyszer még a hegyek is összeomolnak

A talaj, ahol az imént jártak, teljesen elsüllyedt, és egy nyílás keletkezett a helyére, mint valami baljós száj, hogy mindenkit elnyeljen. Zhou ZiShu végül kihasználta a kidőlt fa lökéserejét, hogy 15 méterrel odébb sodródjon. Csak állt ott, és mielőtt még kilélegzett volna, összeráncolta a homlokát. – Wen KeXingnek és Ye BaiYinak egy szempillantás alatt nyoma veszett! 
Ezután, amikor a talaj hirtelen eltűnt a lába alól és zuhanni kezdett, Zhou ZiShu azonnal megértette, hogy miért tűntek el. Abban a másodperc töredéknyi időben, csak arra volt ideje, hogy megvédje a karjában levő Zhang ChengLinget. Körös-körül koromsötét volt, és a hely, ahova lépett, mintha élt volna, és csendben bezáródott önmagától. 

“Nem tudom, milyen mély ez a lyuk. Mi van, ha a halálunkba zuhanunk?” – kérdezte magában Zhou ZiShu. Éppen ezért egy éles lélegzetvétellel összegyűjtötte a belső erejét, tenyerével, átlósan az alattuk levő kőfalra csapott. A csapás mértékét nem lehetett tudni, de egy mélyedés keletkezett a kőfalban. Kövek és törmelék repült minden irányba, de a két ember zuhanásának a sebessége nagyon lelassult. Zhou ZiShu megragadta az alkalmat, hogy kinyújtsa a lábát és enyhén belerúgott a falba, megmutatva Határtalan és Nyomtalan qinggong technikáját. 

Látni lehetett, amint alakja megdermed a levegőben, mintha a falhoz ragadt volna, azonban egy kissé elszámolta magát. Elfelejtette, hogy jelenlegi képességei már nem olyanok, mint régen, és már megint egy akkora fiút kell cipelnie, mint Zhang ChengLing. Ennek következtében belső légzése kissé elakadt és nehézkessé vált. “Ez nem jó.” – mondta magában Zhou ZiShu, de abban a pillanatban meglátta, hogy az általa behorpasztott fal ismét megremeg, és még mielőtt ideje lett volna reagálni, egy éles kard bukkant elő a résből, ami szinte kandírozott galagonyává változtatta mindkettőjüket.296 

296 糖葫芦 (Tánghúlu) Kandírozott galagonya – Hagyományos kínai csemege.

Mindketten megriadtak. Zhou ZiShunak nem volt más választása, mint hogy kiengedje a lábában levő erőt, és tovább zuhantak. 

Szerencsére az árok végéhez értek, Zhou ZiShu két lábbal landolt a földön és elengedte Zhang ChengLinget. Szerencsére, még nála volt az a kis holdgömb, amelyet még akkor használt, amikor azon az éjszakán Wen KeXinggel együtt beleesett a kriptába. Habár csak egy kis fényt bocsájtott ki, elegendő volt, hogy lássa a dolgokat. Zhou ZiShu nem tudta elképzelni, hogy miért volt ilyen sorsszerű kapcsolata az árkokkal, és arra gondolt, hogy előző életében, talán valami halálos bűnt követett el egy vakond ellen? 

Ekkor, Zhang Chengling hirtelen suttogni kezdett, “Shifu…” 
Zhou ZiShu elcsitította és halkan azt mondta, “Egy hangot se.” 
Zhang ChengLing annyira megijedt, hogy még a hangja is megváltozott, “Nem… Shifu, nézd…” 

De ezúttal nem volt szüksége a fiúra, hogy megmutassa neki, Zhou ZiShu maga is látta. Ebben a szűk és keskeny kőkamrában, nem messze tőlük, két csillogó szem figyelt rájuk csendben. 
Zhou ZiShu felemelte a holdgömböt, és meglátta teljes egészében azt a valamit. – Egy hatalmas piton volt ott, olyan vastag, mint az emberi derék, és miközben kétágú nyelvét öltögette, úgy meredt rájuk, mint a prédára váró tigris. 

A nagy áldás páratlan, de a balszerencse sosem jön egyedül. Zhou ZiShu megnyalta az ajkát, és ekkor mélyen ráébredt, hogy mi is az, amit hideg víz ivásának és fog tömésének neveznek.297 

297 喝凉水也塞牙 (Hē liángshuǐ dū sāi yá) Hideg vizet inni és fogat tömni – Szerencsétlenségek sorozatát, vagy azt a kilátástalan helyzetet írja le, ahonnan már nincs kiút.

Valamilyen különös oknál fogva, amikor Zhang ChengLing a velejéig meg volt ijedve, ahelyett, hogy hallgatott volna, még többet beszélt és szakadatlanul csacsogni kezdett Zhou ZiShu fülébe, “ShiShifu, én… én azt hallottam, hogy ez a hatalmas piton olyan gyorsan mozog, hogy az átlagember nem tud elmenekülni előle. Va… Valószínűleg rosszak a fogai, mert mielőtt megenne egyembert, ki kell lapítania a testét. Ha… Ha pedig egyszer az ember köré csavarodik, halálra fojtja, a testében levő csontok összetörnek, a belsőszervei pedig labdába tömörülnek. Nem lesz több belőle, mint egy töltelékkel tömött bőrtasak, amit aztán egyben lenyel és könnyedén megemészthet…” 

Zhou ZiShu kinyúlt, és a derekán levő “BaiYi” nevű puha kard markolatán tartotta a kezét, majd fogcsikorgatva így szólt, “Fogd. Be!” 

Aztán a hatalmas piton felemelte a fejét, – Zhang ChengLing apja-anyja után való kiáltozása közepedte – és sietve feléjük kúszott.


Kandírozott galagonya (vadalma)
(Visited 236 times, 1 visits today)

1 Comment

  1. admin 2022-07-03 at 11:36

    Egyébként érdemes összevetni ezt a fejezetet a WoH 18. részének első 6 percében elhangzó párbeszéddel. A jelenet kontextusának és az irodalmi hivatkozások jelentésének ismeretében, sokkal ütősebb és meglepőbb, hogy milyen sorok kerültek be a filmbe.
    https://youtu.be/y7OQr3CXQ2g

    Reply

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük