Zhou ZiShu, hirtelen egy tekintetet érzett magán, mintha valaki kifejezetten őt bámulta volna, ezért elfordította a fejét, és tekintete épp a Ye BaiYiéval ért össze. Ye BaiYi is ott állt a tömegben, nem túl messzire tőle, de nem szólt semmit, és köszönésképpen sem bólintott. Csak meredten, szemrebbenés nélkül bámult rá. Tekintete épp oly nyugodt volt, mint akkor, amikor azt mondta, “Meg fogsz halni.” 

“Hamarosan meghalsz. Egész életedben összekuporodott teknősbéka módjára éltél héjjal a hátadon.”191 – mondta magában Zhou ZiShu, és arra gondolt, “Mi lehet olyan nagy dolog? Most, hogy elértél életednek erre a pontjára, milyen út áll előtted? Mit tervezel? Nem túl szánalmas és szomorú az az ember, aki örök életében megfontolt maradt és soha nem volt egyetlen impulzív lépése sem?” 

191 缩头乌龟 (Suō tóu wūguī) Behúzott fejű teknős – kínai közmondás, amelyet gyakran sértő értelemben használnak a félénk, gyáva emberekre.

Zhou ZiShu hirtelen felismerte, hogy legfőbb vágya, hogy levethesse magáról ezt a teknős héjat, hogy kivetkőzhessen ebből a gyávaságból, és egy igazi tuskó módjára éljen. 

Ebben a pillanatban, a zavargó tömeg, hirtelen egy férfi könnyed nevetésére lett figyelmes. Az efféle kacaj, elvileg nem nyomhatta volna el a tömeg által keltett hangzavart, de valamilyen ismeretlen technikával, a férfi képes volt mindenki hangján felülkerekedni. Egy kis idő múlva, egy betegesen sápadt, sovány és igénytelen megjelenésű férfi lépett ki a tömegből, és halk hangon azt mondta, “Emberek, mi okból szégyenítenek meg egy gyermeket a nyilvánosság előtt?” 

Zhang ChengLing szeme felcsillant, kinyitotta a száját és némán felkiáltott, “Mester!” 

Cao WeiNing már bemutatta Zhou ZiShut Gao Chongnak, ezért szünetet tartott és a nevén szólította, “Zhou testvér.”  

Gao Chong nagyon furcsának találta a férfit. Ezúttal, mintha egy igazi mester jellegzetes auráját vélte felfedezni benne, amelyről – magától értetődően – soha nem szabadott volna megfeledkeznie. De sajnos aznap, amikor Cao WeiNing elhozta őket a Gao birtokra, fel sem tűnt neki ez a személy, és egészen mostanáig csupán a Zhou vezetéknévre emlékezett, a keresztnevét már nem tudta volna megmondani.  

Gao Chong szíve kissé elhűlt, amikor meglátta Zhou Zishut, amint int egyet Zhang ChengLingnek és azt mondja neki, “Ördögfióka, gyere ide.” Zhang ChengLing pedig, egyetlen szó nélkül vetette magát a karjaiba, és úgy tűnt, hogy még közelebbi viszonyban áll vele, mint a saját apjával. 

Feng XiaoFeng élesen felszólalt, “Ki is vagy te?” 

Zhou Zishu átölelte Zhang ChengLing vállát és fejét elfordítva Feng XiaoFengre nézett. Feng XiaoFengnek, már csak a látványát is nagyon idegesítőnek találta, ezért kihívóan és tagoltan csak annyit mondott, “Törpe, mi az, nem ismered fel apádat?” 

Feng XiaoFeng feldühödött, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, a hegyi szolgája egy mély hörgést adott ki és Zhou ZiShu felé rohant. Robosztus termete miatt, a föld háromszor is megremegett minden egyes lépése után. Úgy rontott felé, akár a hegyekből lezúduló szökőár, kezében egy emberfej méretű meteorbuzogánnyal, és minden szándéka az volt, hogy péppé darálja Zhou ZiShut. 
Mindenkit, aki Feng XiaoFenget sértegetni merészelte, úgy ádáz ellenségként kezelt, mint aki a saját apját ölte volna meg. Mindenesetre, a kettejük közötti kapcsolat rendkívül szokatlannak számított. 

Zhou ZiShu alakja megvillant és egy szempillantás alatt eltűnt onnan Zhang ChengLinggel együtt A meteorbuzogány erősen a földbe csapódott, darabokra törve a kékkő lapot és egy mély lyukat vájt a földben. 

Gao Chong hideg tekintettel nézte végig a jelenetet, és úgy érezte, hogy ennek a személynek elképesztően magas szinten lehet a qinggong technikája. Mivel, még így is képes volt nagy sebességet felvenni, hogy egy másik személyt vitt magával.  

Gao ShanNu első támadása célt tévesztett, ezért karját ismét felemelte és erőteljesen eldobta a buzogány másik végét is, ami csak úgy süvített a levegőben. Ekkor Zhou ZiShu kapott a lehetőségen, lábujjhegyével finoman megragadta a láncot, két lábnyi magasba rántotta, majd a lábfejével megrúgta a buzogány fejét. Nem lehetett tudni, milyen erős rúgást adott le, de mire az emberek reagálni tudtak volna a tekintetükkel, a meteorbuzogány már rég az ellenkező irányba süvített, egyenesen a gazdája irányában. 

A magashegyi szolga teste nem volt annyira hajlékony és nem tudott kitérni a buzogány útjából. Végső kétségbeesésében megfeszítette a felső testét, behúzta a fejét, majd kissé oldalra fordult. Üvöltött egyet és a vállával felfogta a kemény ütést. A becsapódó buzogány ereje feldöntötte a hatalmas embert és néhány métert hátra repülve ért földet. 

Feng XiaoFeng felsikoltott, mintha a meteorbuzogány őt találta volna el. Pillanatnyilag nem törődött másokkal, hanem először a hegyi rabszolgájához rohant. Gao ShanNu egyik válla teljesen összeroncsolódott, de mivel másokhoz viszonyítva durvább és vastagabb bőrrel rendelkezett, életben maradt és még öntudatnál volt. Egy hatalmas gumóba gömbölyödött össze a földön, és egyetlen hang nélkül csak Feng XiaoFenget nézte, szemeiben pedig hatalmas fájdalom tükröződött. 

Feng XiaoFeng csak ezután emelte fel a fejét és egy gyűlölettel teli pillantást vetett Zhou Zishura. Zhou ZiShu arcán elégedetlenség rajzolódott ki és azt mondta, “Ő az életemet akarja, de én nem akarom az ő életét.” Majd felsegítette Zhang ChengLinget, és csak annyit mondott, “Menjünk.” 

“Megállj!” – mondta egy hang, de ezúttal Yu QiuFeng volt az, a Hua-hegy klán vezetője. Amint felállt, a Hua-hegy klán mögött álló nagyobb klánok vezetői is követték őt. Yu QiuFeng csúnyán nézett Zhou Zishura, kezeit ökölbe szorította és fogait vicsorgatta, majd azt mondta, “Lovag, képes vagy elvinni ezt a gyermeket a világ hősei szeme láttára? Képes vagy így semmibe venni az őket?” 

Zhou ZiShu rápillantott és közömbösen megkérdezte, “Akkor mit kellene tennem, Yu klánvezér?” 

“Elmehettek, de előbb hadd magyarázza el a fiú, hogy miért üldözi őt valaki újra meg újra, hogy a Zhang családnak van-e valami köze a Márványozott Kristályhoz, és hogy kinek a birtokában van jelenleg a Márványozott Kristálydarab?” – mondta Yu QiuFeng. 

Zhou ZiShu erőltetett mosollyal az arcán nézett a Hua-hegy klán vezetőjének keserűséggel és bosszúszomjjal teli arcára, majd lehajtotta a fejét és megkérdezte Zhang ChengLingtől, “Te tudod, hogy miről beszél?” 

Zhang ChengLing összeszorította a száját és megrázta a fejét. Zhou ZiShu egy újabb kérdést tett fel neki, “Akarsz válaszolni a kérdéseire?” 

Zhang ChengLing kinyújtotta a kezét, finoman megragadta Zhou ZiShu ruháját, de nem szólt semmit. Zhou ZiShu bólintott egyet, majd Yu QiuFeng felé fordította a fejét és azt mondta, “Yu klánvezér, még ha kérdései is vannak hozzá, akkor sem köteles választ adnia rájuk. Jobb lesz, ha most elköszönünk egymástól és soha nem keresztezzük egymás útjait a jövőben.” 

Miután ezt elmondta, felhúzta Zhang ChengLinget, megemelte a lábát és távozott. Huang DaoRen, a Cang-hegy klán vezetője, gúnyosan mosolyogni kezdett Yu QiuFeng mögött, “Micsoda egy arrogáns kölyök ez, lenéz mindenkit!” – és leadta az első támadást. A férfi meglehetősen igénytelenül és jellegtelenül nézett ki. Sötét, tojásdad alakú feje úgy nézett ki, mint a horpadt dinnye és az aszalt datolya.192 Előszeretettel követte az öreg Yu QiuFenget, aki egész évben egy csukott legyezővel a kezében járt fel-alá és mindig finom és elegáns modora volt. Mindig az ő háta mögé húzódott, de valódi szándékait senki sem tudta.  

192 歪瓜裂枣 (Wāi guā liè zǎo) Görbe dinnye és repedt datolya – kínai idióma, amelyet csúnya, otromba emberekre/dolgokra értenek.

A következő pillanatban pedig, éppen a leadott lövés miatt elégedetlenkedett, ami úgy pattant fel a levegőbe, mint egy hatalmas krumpli. 

Zhou ZiShu gúnyosan mosolygott és gondolatban igazat adott az arrogáns és lenéző vádra. Rá sem tudott nézni ezekre az emberekre, akik úgy rikácsoltak össze-vissza, mint a tyúkok. Huang DaoRen első lövése láttán, Zhou ZiShu még csak el sem engedte Zhang ChengLing kezét, hanem mindketten forogni kezdtek a levegőben, de még maguk sem tudták, hány mozdulatot tettek meg egyetlen villámcsapás és kőszikra alatt.193 A helyszínen jelenlevő emberek csak egy röpke árnyékot láttak elvillanni maguk előtt, a következő pillanatban pedig Huang DaoRen nyögése volt hallható. Huang DaoRen három lépésnyire visszatántorgott, megvetően kiköpött egy falat vért, végül a földre ült. Úgy festett, akár egy fonnyadt krumpli. 

A helyszínen azonnal hatalmas káosz uralkodott el. “Mester!” “Klánvezér!” – kiáltozta mindenki. 

Yu QiuFeng félelmében összeráncolta a homlokát, majd Zhou ZiShura mutatott és azt mondta, “Honnan jött ez a démon, aki az ördög útját járja?194 Lehetséges lenne, hogy a gonosz démonok csoportjával érkezett? Ne engedjétek el!” 

193 电光石火 (Diànguāng shíhuǒ) Villámlás és kovakőszikra – eredetileg a Buddhizmusban elterjedt szófordulat a múlandó, röpke pillanatok és dolgok leírására. A zen buddhizmusban a „fény és kő tüzet” a mozgékonyság, a hirtelen kiváltás és a megvilágosodás metaforájaként használják.

194 邪魔歪道 (Xiémó wāidào) Gonosz ördög, aki görbe utakon jár – kínai idióma, melyet azokra értik, akik viselkedése eltér a megszokottól. Eretnek, unortodox, hitszegő.

Ha legyőzni nem tudsz, akkor megrágalmazol? Zhou ZiShu szájának a sarka megrándult, majd átkarolta Zhang ChengLinget, és mivel nem állt szándékában harcba keveredni velük, egy szempillantás alatt már néhány méterrel odébb jártak. Káosz lett úrrá a mezőn: ott volt Cao WeiNing, aki dadogva igyekezett a védelmére kelni. Ott volt Gao Chong, Zhao Jing és a többiek, akik szokatlanul nyugodtak maradtak, de még ott volt az a bizonyos bélpoklos banda, akik Yu QiuFeng egyetlen szavára képesek voltak nyílt harcba keveredni mindenféle nyomós ok nélkül. 

Nagy kiabálás és üvöltözés hallatszott, akár egy kutyapiacon. 

Zhou ZiShu szellemként suhant végig a tömegen, időnként pedig leadott egy-egy ütést, hogy elhárítsa a beérkező támadásokat. A karjában levő Zhang ChengLing, – a Márványozott Kristály miatt – egy igazi húsdarabbá változott, amiből mindenki harapni akart volna. Yu QiuFeng veszett kutyaként vette őt üldözőbe. Zhou ZiShunak az a benyomása támadt, mintha unos-untalan egy öregasszony üldözné a Hua-hegy klánvezérének alakjában! 

Zhou ZiShu szíve lángolt a dühtől, ezért megállt, megfordult és az volt a szándéka, hogy szembe áll vele. De abban a pillanatban megjelent egy ostorszerű árnyék, ami útját állta Yu QiuFengnak, és hirtelen erős alkoholszag csapott az arcába. Zhou ZiShu közelebbről is megnézte a rendezetlen ruházatú férfit, aki csak úgy bűzlött az alkoholtól. Valójában Wen KeXing volt az, aki köszönés nélkül távozott a tegnap este. 

Zhou ZiShu látta, hogy Wen KeXing szemei vérmesek, léptei pedig zavarosak, mint egy iszákosnak. Ekkor Wen KeXing kacéran mosolyogni kezdett rá, és azt tervezte, hogy a válla fölött hátranézve egy csábos pózt vesz fel, de mindez fuccsba ment egy boros csuklás miatt. Végül megszólalt, “Ah-Xu, te… te csak menj előre… Én majd feltartom őket… érted.” 

Mielőtt befejezhette volna a szavait, a férfi tántorgott egy ideig. Úgy dülöngélt előre-hátra, mint egy keljfeljancsi.195 Az emberek, ha rájuk nézett, megremegtek a félelemtől, viszont Yu QiuFenget mellőzte. Figyelmen kívül hagyta minden egyes próbálkozását a köszönésre. 

195 不倒翁 (Bùdǎowēng) Keljfeljancsi – egy ősi kínai gyerekjáték, amelyet először a Tang-dinasztia idején jegyeztek fel. Egy öregember arcát festették rá.

Miközben ide-oda imbolygott, a kezében levő ostor véletlenszerűen himbálózott, de még ő sem tudta miért, “éppen” Yu QiuFeng lábszára köré csavarodott, és mindenki szeme láttára kibotlasztotta a Hua-hegy klán vezérét, aki arccal esett a földnek. 

Wen KeXing is erőteljesen dörzsölgette a szemeit, miközben tésztalágy lábaival Yang néptáncot járt, és oldalra döntött fejjel nézte a megszégyenült és felháborodott képet vágó Yu QiuFenget, amint a szeme előtt rázta a kezeit és fennhangon megkérdezte, “Hé, te… két, akinek két feje van. Te… túl sokat ittál, vagy mi? Miért csúszol-mászol itt a földön?” 

Zhou ZiShu egy pillantást vetett rá, majd magában a fejét csóválta, és arra gondolt, hogy mostantól fogva a Hua-hegy klán és annak szövetségesei esküdt ellenségükként fognak Wen KeXingre tekinteni. Ezért késlekedés nélkül elfogadta Wen KeXing szívességét, megragadta Zhang ChengLinget és azonnal elsétáltak. Még két lovat is szerzett a semmiből, Zhang ChengLinget feldobta az egyik hátára és nagy port kavarva maguk után, elvágtattak. 

Zhang ChengLing nem volt jó a lovaglásban – nem volt jó semmiben. Rögtön, nem sokkal indulásuk után, lemaradt Zhou ZiShutól, nem bírta tartani vele a tempót és csak úgy lógándozott a ló hátán. Zhou ZiShu sóhajtott egyet magában, mivel tudatában volt annak, hogy a fiú nem több egy korhadt fadarabnál, ezért nem is várta el, hogy olyan egyenes legyen, akár egy gerenda. 

Hosszú lovaglás után, elhagyták lovaikat, majd befordultak egy elhagyatott ház udvarának kapuján. Bementek a házba, ahol már régóta nem élt senki, hogy pihenni hagyja a fiút, aki szinte egész nap csak rémületet érzett. 

Kis idő múlva, ennek a kopár udvarnak a kapuja hirtelen kinyílt, mintha kívülről lökték volna be. Zhang ChengLing azonnal felugrott pánikfélelmében, de amikor meglátta, hogy Wen KeXing az, aki roskadozó léptekkel, imbolyogva lép be a kapun, megnyugodott. Első pillantásra azt hitte, hogy csak részegnek tetteti magát, de miután alaposan szemügyre vette, rájött, hogy még a négy égtájat se tudná megkülönböztetni egymástól. Úgy tett meg néhány lépést, akár egy fej nélküli légy, majd Zhou ZiShu előtt térdre suppant, teste előre dőlt és a földre esett. 

Zhou ZiShu sietve felemelte az arcát, hogy megnézze. Wen KeXing arca pirozspozsgás volt és sérülésnek semmi nyoma nem volt rajta, de még így is képes volt egy önelégült mosolyt dobni Zhou ZiShunak. Majd két karjával szorosan átölelte Zhou ZiShu lábát, végül oldalra fordult és a földre feküdt, de még maga sem tudta eldönteni, hogy párnaként vagy takaróként használja Zhou ZiShu lábait. 

Zhou ZiShu nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, “Mi az, beleestél egy boroskorsóba?” 

Wen KeXing artikulálatlanul motyogni kezdett, “A tegnap találtam egy bor…, borospincét… Ezért, egész éjjel benne áztam, és több mint egy tucat korsót ittam ki… Mily boldogság, mily boldogság! 

Valóban túl sokat ivott, és amint felnevetett, képtelen volt abbahagyni. Szorosan átölelte Zhou ZiShu lábát, arcát beletemette a lábaiba, miközben mindegyre csak azt motyogta, “Mily boldogság.” 

Zhou ZiShu szótlanul nézett rá, miközben látta, amint feje oldalra bukik és horkolni kezd. Még kék volt az ég és a nap is fehéren sütött, de ő már elaludt. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ennek a személynek végképp elege lett mindenből. 

(Visited 1 193 times, 1 visits today)

2 Comments

  1. Nóra 2022-01-15at01:23

    Köszönet az újabb fejezetért 🙂

    Reply
  2. Nanika91 2024-02-26at12:38

    Köszönöm! Wen Kexing részegen ment megmenteni Zhou Zi Shut. Erős itassan is feltudta tartani az üldözőket. Zhou Zi Shu lábaiba kapaszkodik ezzel kifejezi nem akarja elveszítini. Aranyos részegen.

    Reply

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük