Miközben Wen KeXing kiszívta a mérgezett vért Zhou ZiShu karjából, tisztán és gyakorlottan dolgozott. Még a sebét is letisztította neki, feloldotta az akupunktúra pontjain levő zárt, majd elővett az ingujjából egy kis gyógyszeres üveget. Kiöntött belőle két gyógygolyócskát. Egyet a szájába tett, a másikat pedig a kezében tartva – széles mosollyal az arcán – Zhou ZiShu szájához emelte. Végül, elnyújtott, kissé kéjelgő hangon azt mondta, “Gyerünk, Ah-Xu, nyisd ki a szád.” 

Zhou ZiShu duzzogva nézett rá. Wen KeXing tele volt elszántsággal, és az arcán még mindig ott volt az ragyogó mosoly, amit még akkor sem tudna senki átlyukasztani, az arcán levő védőfalnyi vastag bőr miatt. Még akkor sem, ha az ellenfél tekintete apró csírává változott volna sem. Ezután egy sokatmondó pillantást vetett Zhang ChengLingre, majd visszafordult Zhou ZiShuhoz és suttogó hangon folytatta, “Ugyan már! Nincs olyan dolog, amit már ne láttunk volna egymáson, és meg is csókoltuk egymást. Miért vagy még mindig olyan szégyenlős?” 

Zhou ZiShu a tabletta után nyúlt, bevette és anélkül, hogy hátra nézett volna, tovább ment. 

Wen KeXing intett egyet a döbbenten álló Zhang ChengLingnek, és jó kedvűen csak annyit mondott, “A mestered végre abbahagyta a futást, miért nem követed?” 

Ekkor már sötétedett. Zhang ChengLinget a Skorpió egyik tagja csalogatta el egészen idáig a Dongtingi Lovagi Konferenciáról, de fogalma sem volt, hogy milyen messzire keveredhetett. Egy olyan félreeső helyen volt, hogy azt sem tudta melyik út vezet vissza a városba, vagy a városszéli piacra. Ezért kínosan érezte magát, jócskán. 

Zhou ZiShu körbejárta a terepet, majd két mezei nyúllal a kezében tért vissza. Noha nem mondott semmit, de a másik két személynek is előkészítette az adagját. Wen KeXing mosolyogva szólt Zhang ChengLinghez, “Tudod, hogy milyen a világ második legelragadóbb embere?” 

Zhang ChengLing felemelte rá a tekintetét, és arra gondolt, habár a mestere azelőtt sérült meg, hogy feltűnt volna ez a férfi. Neki, mégis erőfeszítés nélkül sikerült megfékeznie a mestert. Szemmel láthatóan, ez a férfi, kimagasló harcművészeti képességekkel rendelkezik. Ráadásul, meglehetősen őrültnek is látszik, ezért még, enyhe félelmében, nem válaszolt semmit, csak szótlanul megrázta a fejét. 

Wen KeXing folytatta, “Az, akinek szavai kemények, de szíve lágy. Hát azt tudod-e, hogy milyen ember a világ legelragadóbb embere?” 

Eközben Zhou ZiShu megnyúzta a két nyulat, és kivette a belsőségeket. Tisztán dolgozott, mint akinek volt benne gyakorlata. Wen KeXing iménti szavai hallatán pedig hideg pillantást vetett rá és rászólt, “Hagyd abba a hülyéskedést és menj, szedj egy kis tűzifát.” 

Wen KeXing boldogan tett eleget a kérésének. Sarkon fordult, és éppen indulni készült volna, amikor megakadt a szeme Zhang ChengLingen, akinek az arcán még mindig ugyanaz a furcsa és bonyolult tekintet volt. Azt hitte azért, mert a fiú túlságosan kíváncsi és szomjazza a tudást, ezért érthetően elmagyarázta neki, “Egy férfi, akinek – mindamellett, hogy kemények szavai és lágy a szíve – hosszú dereka és hosszú lábai is vannak.” 

Zhou ZiShu nyugodt hangon válaszolt, “Te kis ördögfióka, ne vedd figyelembe, csak dicsekszik.” 

Zhang Chengling ismét gyanakodva nézett Zhou ZiShura, gondolván magában, hogy valamit csak félre kellett, hogy értsen, de Zhou ZiShu megelőlegezte neki… 

“Maradj távol tőle. Csak azt akarja, hogy az öreg tehén zsenge füvet egyen.”¹²⁰ – folytatta Zhou Zishu. 

120 他想老牛吃嫩草 (Tā xiǎng lǎo niú chī nèn cǎo) Az öreg tehén zsenge füvet akar enni. – mondást már az ősidők óta használják Kínában. Azt a férfi és nő közötti párkapcsolat írja le, amikor a férfi jóval öregebb, de fiatal lányok után áhítozik.

Wen KeXing megbotlott az elhalt ágakon és leveleken, így kissé megtántorodott, majd sértődötten elfordult, “Axu, túl kegyetlen vagy a szívemhez.” 

“Ha nem hozol tűzifát most azonnal, akkor téged is úgy foglak kibelezni, mint ezeket a fajtádbeli nyulakat itt.”¹²¹ – mondta Zhou ZiShu és a két megnyúzott nyúlra mutatott. Wen KeXing megriadt a gondolattól. Hirtelenjében eltakarta a gyomrát és olyan fürgén szaladt tovább, akár egy nyúl. 

121 兔子 (Tùzǐ) Nyúl – az ősi kínai feudális társadalomban tiltott volt a homoszexualitás. A család intézménye ellen elkövetett bűntények számított. Ebből kifolyólag nem is létezett olyan fogalom/kínai írásjel, ami a homoszexualitás fogalmát írta volna le. Így, a nyulakra jellemző, nemtől független párzási habitust alapul véve a nyúl lett azoknak a férfiaknak a szimbóluma, akik a saját nemükhöz vonzódtak.

Zhou ZiShu talált egy patakot a közelben és megmosta benne a kezeit. Szokatlanul kínosan érezte magát a levágott ingujjai miatt, ezért maga körül rendezgetni kezdte a ruházatát, hogy eltakarja azokat. És mintha ez nem lett volna elég, még mindig a karján érezte Wen KeXing ajkainak az érintését. Tisztán emlékszik, hogy miután befejezte a méreg kiszívását, szánt szándékkal, még meg is nyalta a sebet, és mondott neki valamit, amitől nemhogy a haja állt égnek, hanem még a feje is robbanni tudott volna. 

Ekkor Zhou ZiShu dühösen letépte magáról az emberbőrből készült maszkot és a vízbe dobta. Csak is azt a hatalmas jó szívét okolhatta, ami miatt ez a férfit annyira epekedővé és gátlástalanná vált, hogy egyszerűen képtelen levakarni magáról. Annyi évet megért már, de még nem találkozott olyan emberrel, aki ennyire hivalkodóan hirdette volna tisztességes és becsületes voltát, és aki ennyire nyíltan fitogtatta volna szexuális irányultságát is. Most alkalma nyílt megismerni egy igazi furcsa virágot, mint a kutyafarok virág. 

Zhou ZiShu elfordította az arcát. Zhang ChengLing, az ismerős arc láttán, úgy kiáltott fel, “Mester!” – mint, aki épp akkor ismerte volna fel őt. Kiskutya módjára követni kezdte, bármerre is ment. De tartva attól, hogy felbosszantja, figyelt arra, hogy bizonyos távolságot tartson tőle. 

Egyszer csak, Zhou ZiShu megpillantotta a szeme sarkából, a szíve meglágyult és intett neki, “Gyere ide.” 

Zhang ChengLing repesve futott oda hozzá, majd hízelgően felkiáltott, “Mester!” 

Zhou ZiShu egy kis gondolkodás után azt mondta, “Attól tartok, a lábtechnikád miatt estére sem érnénk vissza a városba, ezért az éjszakát itt töltjük az út szélén. Majd holnap, korán reggel visszakísérlek, hogy megtaláld Zhao lovagot.” 

Zhang Chengling szemei egy pillanat alatt könnybe lábadtak. Nem szólt semmit, csak némán leengedte a fejét és csüggedten nézett a cipője orrára. 

Mivel Zhou ZiShu olyan ember, aki puhán szereti az ételt, nem keményen,¹²² nehezen tudta elviselni Zhang ChengLingnek ezt az ábrázatát, ezért összehúzta a homlokát és szárazat köhintve megkérdezte, “Mit csinálsz már megint?” 

122 吃软不吃硬 (Chī ruǎn bù chī yìng) Egyél puhát, ne keményet – közmondás azt az embert írja le, aki a gyöngéd meggyőzést szereti, nem az erőszakosat.

Zhang ChengLing, még mindig lehajtott fejjel állt ott, és halkan csak annyit mondott, “Igen.” Aztán abbahagyta a szipogást, és titokban egy apró pillantást vetett Zhou ZiShura. Amikor rájött, hogy tetten érték, gyorsan lesütötte a szemét, szája legörbült és egy éppen legördülni készülő könnycsepp jelent meg a szempilláján. 

Ekkor Zhou ZiShu egy fának támaszkodott, majd leült. Azon töprengett, hogy mit kezdjen ezzel a kölyökkel. Még azon is morfondírozott, hogy a híres Zhang Yusen lovag képes volt lányt nevelni a legkisebbik fiából, mert annyira áhítozott egy lány után? Türelmetlenséget színlelt, összehúzta a szemöldökét és halk hangon mondta, “Állj egyenesen és emeld fel a fejed.” 

Zhang ChengLing kihúzta magát és felemelte a fejét. Nem számított, hogy milyen magasra emelte azt, a szemgödreiben meghúzódó könnycseppek így is kínosan potyogni kezdtek. Undorító látványt nyújtott. Ennek hatására Zhou ZiShu, önkéntelenül, még lágyabb hangon szólalt meg, “Törlöd tisztára az arcod azonnal? Vagy többé már nem vagy férfi? Mi az a nagy dolog, amiért sírnod kell?” 

Zhang ChengLing erőteljesen törölgetni kezdte az arcát, de ahelyett, hogy tisztára törölte volna, még jobban megsértődött és még maszatosabb lett. Végül már nem tudta visszafogni magát és zokogva motyogni kezdett, “Mester… Mes… Én nem… nem sírtam folyton… én… én… én csak megláttalak, és nagyon elszomorodtam… Én…én…én…” 

Zhou ZiShu feje kétszeresére dagadt. Többé nem is akart ránézni erre a gyerekre, mivel, így is nehezére esett megtartani közömbös tekintetét, ezért elfordította a fejét. 

Wen KeXing épp ekkor tért vissza egy halom ággal, amelyek tűzgyújtásra alkalmasak voltak. Nem tudta mire vélni ezt a csatát Zhou ZiShu és Zhang ChengLing között, és meglepetten állt egy darabig. 

Az ég teljesen elsötétült, a láthatáron lassan kialudt a fény. A táj sápadt és szürke volt, az esthajnalcsillag pedig halványan pislákolt a fák tetején. A feltámadt éjszakai szellő, hűvösséggel töltve meg a környéket. 

Wen KeXing nem szólt semmit, csak felvágott néhány ágat, majd tüzet rakott. Állványra tette a Zhou ZiShu által feldolgozott nyulakat és türelmesen sütögetni kezdett. Még egy dallamot is dudorászott magában, ami a “Tizennyolc érintés”¹²³ népdalra emlékeztette Zhou Zishut. Amin nem is lepődött meg annyira. Egyébként is, összhangban volt a megszokott stílusával. Zhou ZiShu Wen KeXing mellett ült, némán. Egyik lábát félig kinyújtva kitámasztotta a karját. Eközben Zhang ChengLing kétségbeesetten próbálta visszafojtani a duzzogását a másik oldalon. 

123 十八摸 (Shíbā mō) Tizennyolc érintés – ősi kínai népdal erotikus tartalmakkal.

Egy idő után sült hús illata áradt a levegőben. Zhang ChengLing gyomra ekkor már erősen korgott, amitől úgy elpirult, mint egy kisvirág. Wen KeXing arcán mosoly jelent meg, majd rá pillantott és azt mondta, “Még várnunk kell egy kicsit, még nincs teljesen megsülve.” 

Zhang ChengLing engedelmesen bólintott. Ekkor Wen KeXing arra gondolt, hogy ez a fiú még egy nyuszinál is engedelmesebb, ezért Zhou Zishu felé fordult és azt mondta, “Hé, már mondtam neked. Ha hajlandó követni, akkor engedd, hogy kövessen. Még ha nem is bírod magad mellett tudni, mi mindent fogsz megtenni legközelebb, hogy újra meg újra megmentsd az életét?” 

Zhou ZiShu lassan felállt, közelebb lépett a tűzhöz, hogy megmelegítse a kezeit. Hirtelen több akupunktúra pont is sajogni kezdett a mellkasán, amitől kirázta a hideg. 

Wen KeXing megrúgta a cipője orrával, “Téged kérdezlek.” 

Zhou ZiShu lassan csak annyit mondott, “Boldog vagyok.” 

Zhang ChengLing hirtelen megszólalt, hangja rekedtes volt és kissé remegve azt suttogta, “Mester, inkább ne vigyél magaddal. Csak bajt hozok rád. Sokan meg akarnak ölni… és a kungfum sem elég jó és meg is sérült a Mester…” 

Wen KeXing megvigasztalta, “Ne izgasd magad, durva bőre és vastag húsa van.¹²⁴ – Miért nézel úgy rám? Míg mindenki másnak egy réteg bőre van, addig te egész áldott nap bebugyolálod magad, akár egy rizsgombóc.¹²⁵ Egy réteg bőr nem elég, még egy másik is fel van ragasztva.”  

124 他皮糙肉厚 (Tā pí cāo ròu hòu) Durva bőr és vastag hús. – mondás egy személy durva, robosztus megjelenésére utal.

125 粽子 (Zòngzi) Rizsgombóc – egyfajta kínai hagyományos rizses étel, melybe különféle tölteléket tesznek, végül pedig nád vagy bambusz levélbe csomagolják. Rizs dumpling néven is ismert.

Látva Zhang ChengLing megdöbbent arcát, Wen KeXing türelmesen elmagyarázta, “Nézd meg a karját. Ugye te is látod, hogy a csuklója felső részének a színe különbözik az alsó rész színétől? A shifud elrejti a fejét, viszont a végét szabadon hagyja,¹²⁶ és egészen mostanáig nem akar őszinte lenni hozzám.” 

126 藏头露尾了 (Cángtóulùwěile) Eltakarod a fejed, és megmutatod a farkad. – mondást arra a személyre értik, aki csak félig mutatja meg a valódi kilétét, vagy féligazságot mond.

Zhou ZiShu nem vette a fáradságot, hogy ügyet vessen rá, csak letépett egy darab húst arról a nyúlcombról, amelyet magának sütött. Szájába vette és lassan megrágta. Egy újabb darabot akart ismét letépni, amikor Wen KeXing megakadályozta, és csak annyit mondott neki kissé undorodva, “Mi az, éhező szellem voltál, mielőtt újjászülettél volna?¹²⁷ A zsírja még nem sült át teljesen!” 

127 你饿死鬼投胎么 (Nǐ è sǐ guǐ tóutāi me) Reinkarnálódott éhező szellem – azokra mondják, akik hevesen esznek és isznak, zabálnak.

Zhou ZiShu ráérősen nyelte le a szájában levő nyúlhúst, majd ránézett és azt mondta, “És te? Véletlenül nem egy örömlány voltál az előző életedben? Ez mondjuk megmagyarázná, hogy miért van annyira púder illata a testednek? Még akkor is, ha selyemzsebkendőt hordasz magadnál, a szád akkor is túlontúl ocsmány, amiből folyton csak a hülyeség ömlik.” 

Wen KeXing azonnal elhallgatott. 

Egy kis idő után a nyúl megsült. A bőre és a húsa aranyszínűre sült. Kívül ropogós és belül puha volt. Zhou Zishu magához hívta Zhang ChengLinget. Nekifogtak enni, ők hárman: két férfi, meg egy gyermek. Egyikőjük sem volt udvarias. Már egy egész napja, hogy nem ettek semmit, most pedig zabáltak, ahogy csak tudtak. Nem telt bele sok idő, mire azokból a kövér nyulakból mindössze egy-egy csontkupac maradt. 

Miután ettek és ittak, hárman, még sütkéreztek a tűz mellett egy ideig. Majd Zhou ZiShu elnyúlt az oldalán és becsukta a szemeit, hogy pihenni tudjon. Wen KeXing, csak ezután kérdezte meg Zhang ChengLingtől, “Miért nem vagy jó a harcművészetekben? Az apád nem tanított meg rá?” 

“Tanított, de nem is voltam igazán rátermett alkat, és nem is voltam hajlandó keményen dolgozni, így a legtöbb mozdulatot el is felejtettem.” – suttogta Zhang ChengLing. 

Wen KeXing, miután végiggondolta a dolgot, megrázta a fejét és megszólalt, “Amikor az apám gyerekkoromban kungfura akart tanítani, akkor én sem akartam keményen dolgozni, épp úgy, mint te. De én rátermett voltam.” 

Zhou ZiShu csukott szemmel ugyan, de ezt hallván nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát gúnyosan. Wen KeXing figyelembe sem vette őt. Csak Zhang Chenglinget nézte, szemei pedig fel s alá jártak rajta. Végül könnyedén megkérdezte, “Szeretnél kungfut tanulni?” 

Zhang ChengLing hirtelen felkapta a fejét és perzselő tekintettel nézett rá. 

A tekintete annyira lelkes volt, hogy még maga Wen KeXing is meglepődött. Úgy tűnt, hogy rég látott ennyire megszállott, őszinte és kétségbeesett tekintetet. Nem bírta megállni, hogy ne mondja ki, “Te… te kölyök… hogy lehet, hogy úgy nézel ki, mint egy éhes farkas, amikor először hallasz róla?” 

Zhang ChengLing hirtelen letérdelt, “Senior! Könyörgöm neked, mutass rám, és bármit megteszek!” 

Wen KeXing megérintette az orrát, majd szárazon köhögött egyet, “Vigyázz mit beszélt, mert nem áll szándékomban kesztyűskézzel bánni veled … Khm!” 

A tűz vörös fénye visszatükröződött a fiú arcán. Gyermeteg arcvonásain leírhatatlan elszántság, de ugyanakkor ártatlan törékenység és könyörgés jelent meg. Kis ideig meredten nézett Wen KeXing szemeibe, de Zhou ZiShuhoz hasonlóan, kínosan, ő is félre vitte a tekintett. Wen KeXing, némi habozás után felsóhajtott, felállt és leporolta magát. Majd felkapott egy 1 méter hosszú fabotot a földről és azt mondta, “Rendben, megtanítalak néhány trükkre, de jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg.” 

Wen KeXing abbahagyta a beszédet, majd felállt és minden egyes trükköt bemutatott neki külön-külön. Zhang ChengLing még pislogni sem akart, annyira figyelt. Majd, miután végig nézte a mozdulatokat az elejétől a végéig, felállt és vele együtt gyakorolni kezdett. 

Zhang ChengLing tényleg nem volt valami okos gyerek. Habár Wen KeXing újra és újra megmutatta neki, nem bírta megállni, hogy újra meg újra ki ne javítsa, miközben részletesen magyarázott neki. Zhang ChengLing csillogó szemekkel nézett rá, hangja megremegett az izgatottságtól, és folyton csak azt ismételte, “Köszönöm Senior! Köszönöm Senior!” 

Nyilvánvaló volt, hogy Wen KeXing még soha nem kapott ilyen lelkes köszönetet másoktól, ezért ritkaságnak számított, hogy ilyen mértékű visszafogottságot tanúsítson, mint most. 

Majdnem éjfél volt már, de Zhang ChengLing egyáltalán nem érezte magát fáradtnak, és továbbra is a mozdulatokat gyakorolta. Wen KeXing, nem messze tőle, maga elé meredve ült, szótlanul. Arca komoly volt, mintha valami járt volna a fejében.  
Egyszer csak Zhou ZiShu hangját lehetett hallani, aki még jóval korábban elaludt. Halkan megkérdezte, “A vezetékneved Wen…Ki volt neked Wen RuYu, a ‘Szent Kéz’, akkoriban?” 

Wen KeXing egész teste beleremegett a kérdés hallatán. Majd egy idő után, azt suttogta, “Az apám.” 

Zhou ZiShu kinyitotta a szemét, és egy darabig Wen KeXing profilját bámulta, végül, egy sokkal ünnepélyesebbnek tűnő hangon folytatta, “Már rég volt, amikor utoljára hallottam a “Szent Kez” utódjáról, a jóságos Wen RuYu Seniorról, aki fiatal korában a folyók és tavak vidékét járta a “QiuMing Karddal” felvértezve. Ő és felesége, a már-már isteni eredetű gyógyítóképességekkel megáldott Gu MiaoMiao számtalan embert megmentettek szerte jianghuban. Később, az a szóbeszéd járta, hogy visszavonultak, de mind a mai napig senki nem tud a hollétük felől. Ha ő volt az apád… akkor túlságosan is tiszteletlen voltam veled.”