Éjfél után volt. Zhou ZiShu ilyenkor képtelen volt aludni, ezért a légzésére összpontosítva meditált a szobájában. Hirtelen rekedtes és rémült kiáltozások szűrődtek be az udvarról. Összehúzta a szemöldökét, felegyenesedett és kinyitotta az ablakot, sok zilált ruházatú embert látott futni az ablaka alatt, majd füst és erős lángok törtek az arcába.
“Hozzatok vizet! Hozzatok vizet!”
Sűrű füst kezdte betölteni a fagyos éjszakát, és úgy tűnt, hogy a tűz valahonnan tőle nem messze keletkezhetett. Zhou ZiShu azt gondolta magában, Egyébként is, ez a Gao birtok, olyan sokan vannak itt megszállva. A füstöt elnézve meglehetett állapítani, hogy – noha valóban nem olyan kis tűzről van szó – de nem is annyira megfékezhetetlen. Mivel nem akart láb alatt lenni senkinek, és mert a füst egyre jobban kezdte zavarni a torkát, arra készült, hogy kezével visszacsukja az ablakot.
Váratlanul egy kéz jelent meg, és csuklóját kinyújtva megakasztotta az ablakot, hogy ne tudja becsukni. Majd az idegen kéz, kétes szándékkal, megérintette Zhou ZiShu kézfejét, és egy férfi ugrott be fürgén az ablakon. A személy Zhou ZiShura mosolygott, majd megfordult és becsukta az ablakot.
Zhou ZiShu elképedve nézett végig ezen a hívatlan vendégen. Wen KeXing volt az. Zhou ZiShu éppen mondani akart volna valamit, de az orra valamitől viszketni kezdett, így fejét félrekapva egy erőset tüsszentett. Homlokát szégyentelenül összeráncolta és két lépéssel hátrább állva, azon volt, hogy tisztes távolságba kerüljön ettől az “illatos péksüteménytől”, aki mintha egy élénkpiros festékkupacból gurult volna elő.
Hunyorogva nézett erre a szelíd férfira,96 látta, hogy a haja ki van bontva, mindössze egy fejpánttal van hanyagul összekötve. Nem lehetett azt mondani, hogy a ruhái hanyagul álltak rajta, azonban a nyakán a kissé kibontott gallér, az a kis piros folt a fehér vásznon, az a fullasztó púderszag, ami a feltűrt ingujjaiból terjedt, a csuklóin látható kétértelmű karmolásnyomok… mintha nem lett volna így is eléggé egyértelmű, hogy alvó virágok és fekvő füzek97 társaságában töltötte az estét, még ott volt az a buja tekintet is az arcán.
96 温大善人 (wēn dà shànrén) Szamaritánus Wen nevének jelentése szelíd férfi/jótevő férfi.
97 眠花卧柳了 (Mián huā wò liǔle) Alvó virágok és fekvő füzek. – A prostituáltak metaforikus megnevezése.
Mindezek láttán, Zhou ZiShu ösztönösen megigazította az ingujját és merev testtartással leült. Hirtelen, az erkölcsi felsőbbrendűség egyfajta érzése uralkodott el rajta, azonban a következő a pillanatban már úgy érezte, hogy Wen KeXinghez képest ő talán túlságosan is merev, akinek az arcán sosincs mosoly.
Wen KeXing az ágyára ült és megérezte a kihűlt paplant. Magától értetődő volt, hogy a szobatulajdonos már hosszú ideje kikelt az ágyból. Megszólalt, “Hagyd már azt a szigorú tekintetet és mondd meg őszintén, azért nem alszol az éjszaka közepén, mert magányos vagy? Ha korábban szóltál volna, magammal vittelek volna… Dongting jó hely. Dongting, micsoda ragyogó és kiemelkedő egy hely!”
Zhou ZiShu halkan felnevetett és már nem törekedett arra, hogy ugyanolyan méltóságteljes és komoly úriember módjára viselkedjék, mint korábban. Volt annyi önérzete, hogy tudja, mikor érdemes a komoly oldalát mutatnia és mikor nem. Ez olyan, mintha éppen neki akarná elmagyarázni valaki “a kétszínűség”98, “az áludvariasság” fogalmainak, illetve a “száj csupa jóindulat, igazságosság és erkölcsösség, de a szív tolvajokkal és prostituáltakkal cimborál”99 közmondásának a jelentést.
98 表里不 (Biǎo lǐ bù) Kétszínűség idióma jelentése: A felszín nem mindig egyezik meg a belsővel. Ehhez hasonló az a modnás is miszerint, Soha ne ítélj meg egy könyvet a csak borítója alapján.á
99 满嘴仁义道德,肚子男盗女娼 (Mǎnzuǐ rényì dàodé, yī dùzi nándàonǚchāng) Szájából csupa jóindulat, igazságosság és erkölcsösség hangzik, miközben (szíve) tolvajokkal és prostituáltakkal cimborál – közmondásazt a személyt írja le, aki verbális megnyilvánulásaiban csupa illem és méltóság, azonban szíve csúf és szégyentelen. Kicsúfolja azokat, akiknek megjelenéséhez viszonyítva szavai és tettei ellentmondásosak. A nyugati kultúrában a báránybőrbe bújt farkas hasonlattal szoktak élni.
Szúrós pillantást vetett Wen KeXingre és lassan beszélni kezdett, “Wen testvér, véletlenül választottad ki ezt az időpontot a légyottodra? Épp, hogy kitetted az első lábad, a hátsó máris kigyulladt…”
“Fingokat beszélsz, már több órája, hogy elmentem!” – szakította félbe Wen KeXing dühösen, arca pedig hirtelen elfehéredett.
Zhou ZiShu kissé megdöbbent. Nem értette, mire haragudott meg ennyire. Látta, amint Wen KeXing tekintete haragosan ugrándozik rajta fel s alá, de kis időn belül a düh hűlt helyét lehetett látni rajta, a helyében pedig ugyanaz az idegesítő mosoly jelent meg, “Ah-Xu, te így fejezed ki a neheztelésedet? Nos, ha lemosod az álcát magadról, megmutathatom… mennyi ideig is tart valójában.” – ezután kezét kinyújtva megdörzsölte az ajkát, majd nyelvével megnyalta a szája sarkát, közben a fejében valami ízletes dolog idéződött fel.
Zhou ZiShu fásultan bámult rá, majd egy üres borospoharat emelt a szájához, mint aki inni akart volna. Aztán megfogta a kancsót, hogy töltsön a poharába. Sokáig töltötte, csak töltötte a bort, mire észbe kapott, hogy egy csepp sem jön ki belőle. Wen KeXing érdeklődve figyelte, mit csinál, és arra gondolt, hogy noha nem láthatja ennek a férfinak az igazi arcát, de most minden bizonnyal elpirulhatott. Minél többet gondolt erre, annál boldogabbnak érezte magát. Egészen addig, hogy egy ponton túl, már végképp nem bírta visszafogni a kuncogását.
Zhou ZiShu fogait összeszorítva kipréselt néhány szót a torkán, “Köszönöm az érzéketlenséged.”
Wen KeXing ekkor erőteljes kacagásban tört ki, miközben előre-hátra dülöngélt.
Még szerencse, hogy a tűz elvonta mindenki figyelmét, ellenkező esetben már biztosan leütötték volna ezt az alakot. Miféle bámészkodó az, aki így tud nevetni, miközben tűzben áll a saját háza? Zhou ZiShu úgy érezte, mintha az “erkölcstelen” kifejezést egyenesen Wen KeXingre szabták volna.
Így hát felállt, megigazította kilazult haját, sarkon fordult és kiment. Inkább volt odakint, a levegőn, még így is, hogy füstös volt, semhogy egy szobában legyen egy bizonyos személlyel.
A tüzet gyakorlatilag eloltották. A Gao-udvar egyik vendégszobája gyúlladt ki, amitől az udvar minden egyes lakója megrémült, vagy sokkos állapotba került. Gao Chong, elfehéredett arccal és összehúzott homlokkal hajolt közelebb Deng Kuanhoz, így mondott neki valamit.
Gao XiaoLian is az oldalukon volt, de amikor meglátta Zhou ZiShut kijönni a szobából, aggódó arckifejezéssel intett neki egyet. Közelebb ment és bocsánat kérően így szolt, “Nagyon sajnálom Zhou bátyám, magam sem számítottam, hogy ilyesmi fogja megzavarni az álmát.”
Zhou ZiShuban kellemes benyomást keltett. Elmosolyodott és halkan megkérdezte, “Megmondanád, kérlek, melyik szobában égett a tűz?” Szavai még alig hangzottak el, amikor meglátta Wen KeXinget közeledni, kezében egy külső köntössel. Könnyelműen billegve táncolt ki a szobából, és kezeit kinyújtva Zhou ZiShu köré tekerte a köntöst. Majd állával a Zhou ZiShu vállára támaszkodva egy nagyot ásított és álmos szemeivel Gao XiaoLinra mosolygott.
Gao XiaoLian arca azonnal elpirult, és anélkül, hogy illetlenséget látott volna, oldalra fordította a tekintetét. Sietve csak annyit mondott, “Úgy hallottam, hogy a Zhang úrfi szobája volt az, de szerencsére jól van. Az egész délutánt az apám és Zhao bácsi társaságában töltötte. Sok megbeszélni valójuk volt, és mivel túl későre járt, azt javasoltam, hogy töltse az éjszakát az én lakosztályomban…”
A szegény lány, ekkor kínos pillantást vetett rájuk. Látta, amint Wen KeXing átöleli Zhou ZiShu derekát, ráadásul még a csuklóján levő karcolásnyomokat is észrevette. Ennek eredményeképp az arca még vörösebb lett és kissé habozva csak annyit mondott, “Most csatlakoznom kell az apámhoz, hogy megnézzük Zhang ChengLinget.” Majd lesütött fejjel gyorsan elszaladt.
Zhou Zishu kinyújtotta a kezét, hogy megcsípje Wen KeXing csuklóját, majd szélsebesen lerántotta magáról a kezét. Hallani lehetett, ahogy csontjai egymáshoz koccannak. Ez a kocogó hang remekül illett ahhoz fogcsikorgató arckifejezéshez, ami jelenleg az arcára kiült.
Wen KeXing sejtelmesen mosolygott, “Ah-Xu, nem örülsz, hogy a tanítványod most már biztonságban van? Miért rajtam töltöd ki a haragodat?”
Zhou ZiShu ekkor még mindig Wen KeXing csuklóját fogta, amit most magasabbra emelt, hogy föléje hajolva közelebbről is megnézhesse. Furcsa mosollyal az arcán és hideg tekintettel a szemében megkérdezte tőle, “Nem tudom, melyik szépségnek vannak olyan éles körmei, hogy ilyen szép nyomot tudott hagyni a csuklódon, Wen testvér?”
Wen KeXing szemei azonnal felcsillantak, “Tán nem vagy féltékeny, Ah-Xu?”
“Meg akarlak enni.” – válaszolta Zhou ZiShu.
Wen KeXing tágra nyílt szemekkel bámult rá hosszú ideig. Csordultig megtelt boldogsággal, majd halkan csak annyit mondott, “Rendben, menjünk a szobába. Mindent megadok, amit csak akarsz, akár többször is.”
Valaki mindig olyan szégyentelen tud lenni. – vigyorogta el magát Zhou ZiShu erőltetett mosollyal az arcán, majd visszadobta Wen KeXing csuklóját az ölébe. Ezután vetett még egy elgondolkodó pillantást Zhang ChengLingre, akit a háttérben egy csoportnyi ember vett körül, végül pedig visszament a szobájába. Lehetetlen, hogy Zhang Chengling szobája ok nélkül gyulladjon ki. Vajon hova tűnt Wen KeXing az éjszaka közepén? Miféle színjátékot játszott az imént Gao Xiaolian előtt?
Wen Kexing pont ebben a pillanatban kérdezte meg lágy hangon a háta mögül, “Ah-Xu, amióta ismerlek, még soha nem láttalak az éjszaka közepén aludni. Talán nem…?
Zhou ZiShu pupillái kissé összezsugorodtak, és annak ellenére, hogy arca kifejezéstelen maradt, nem tudta megszakítani a lépteit. Csupán tovább kellett hallgatnia, amint Wen KeXing folytatja, “Talán nem arról van szó, hogy túl magányos vagy esténként az ágyban, és a hánykolódás miatt nem tudsz aludni éjszakánként?”
Zhou ZiShu besétált a szobájába, és úgy tűnt neki, hogy mindaz, ami Wen KeXing szájából elhangzott, az nem volt több egy fingeregetésnél, amitől nem tudott elég gyorsan elmenekülni.
Wen KeXing felnevetett, de nem mondott semmit. Csak megállt egyhelyben és a messzire levő Zhang ChengLinget nézte, aki az elmúlt néhány hónap alatt nagyon lesoványodott. A tizenéves fiú magasabbnak tűnt, arca sápadt, akár egy halotté. Ajkai szorosan összezárva, de sötét szemei fénylettek a sötétben. Kissé makacsnak és lehangoltnak látszott, viszont azt a benyomást keltette, mintha egész teste tűzben égett volna. Az eleinte, folyton csak síró kisnyusziból, hirtelen farkaskölyökké égett.
Wen KeXing csak most kezdte elhinni, hogy valóban a Zhang család gyermeke. Miután mindezeket végig gondolta, halkan felnevetett, résnyire nyitotta a száját és csak annyit mondott, “Légy óvatos, kölyök.”
Másnap, Szamaritánus Wen meglepődve vette tudomásul, hogy a “Bölcs Zhou” – aki Zhang ChengLing érkezése óta nem sokat járt ki a házból – nyomtalanul eltűnt. A szoba tiszta és rendezett volt, mintha soha senki nem lakott volna ott.
Zhou ZiShu maga sem értette, hogy miért követte titokban Zhang ChengLinget már kora reggel óta. Minden esetre, beszerzett magának még egy emberi bőrmaszkot, amelyet a már előzetesen álcázott arcára tett.
Úgy bújt meg a tömegben, akárcsak egy kísértet, aki nyomtalanul jár-kel. Senki sem vette észre ezt a világos ingben levő idegent. Még ha rá is néztek, azonnal el is felejtették, hogy valaha látták, és senki sem tulajdonítana neki nagyobb figyelmet, mint egy enyhe széllökésnek.
Zhou Zishu, tisztes távolságot tartva Zhang ChengLingtől, figyelemmel követte ennek a harcművészeti találkozónak az eseményeit, ahol mindenki kifejezte saját álláspontját és jogos felháborodottságát. De az a kölyök, akinek a legtöbb joga lett volna kifejezni a saját álláspontját, csak ott állt, némán, az egyik oldalról figyelve a történéseket.
Tágra nyílt szemeiben visszatükröződött minden egyes jelenlevő arca. Ekkor Zhou ZiShunak hirtelen eszébe jutott valaki. Aznap, amikor a sötét és félelmetes kriptában voltak, egy vastag szemöldökű és kerek szemű fiatalembert látott a virágba borult barackfa alatt.
Liang JiuXiao volt az.
Kábult volt, de most eszébe jutott, hogy amikor még gyerekek voltak, Liang JiuXiao – az a nyuszi – nagytestvérnek szólította őt, aki mindig is szeretett az útjába állni, aki folyton csak botladozott, és akinek a fecsegése úgy tűnt, hogy soha nem szűnik meg. Ráadásul még buta is volt, ezért neki mindent kétszer olyan lassan kellett elmagyarázni.
Akkoriban Zhou ZiShu is fiatal volt még, nem volt sok türelme, és nagyon nem volt megelégedve, hogy a mestere pont ezt az apróságot bízta a gondjaira. Márpedig ő, egyáltalán nem nézett ki jól, amikor mérges és türelmetlen volt.
Nagyobb testvér-tanítványként nem szidhatta le nyíltan a tanoncát, ezért minden alkalmat megragadott arra, hogy valamilyen szúrós megjegyzést tegyen rá. De a kölyök, bármennyire is toporzékolt, még akkor sem tágított mellőle. Mindig csak őt kereste.
Míg másoknak elég volt egyszer megmutatni, addig Liang JiuXiaonak kétszer-háromszor is el kellett ismételni, hogy meg tudjon tanulni egy-egy harcművészeti mozdulatot. Ha nem értett valamit, akkor mindig őt kérdezte meg, amitől az idősebb testvér-tanítvány még ingerültebb, még türelmetlenebb lett. Ilyenkor, Liang JiuXiao türelmesen végig hallgatta, és csak azután tett fel neki újabb kérdéseket, amikor látta, hogy már lenyugodott.
Pont ilyen volt az a fiú is, a Zhang családból. Egy igazi anyámasszonykatona, akit sehogy sem tud levakarni magáról az ember.100
100 属狗皮膏药的,贴上就甩不掉 (Shǔ gǒupígāoyao de, tiē shàng jiù shuǎi bù diào) Az eredeti szövegben ez áll: Akárcsak egy kutyabőrtapasz, amit, ha egyszer felragasztasz, soha nem jön le rólad. A kínaiak emberi tulajdonságként használják a 狗皮膏药 (gǒupígāoyao) kutyabőr(ből készült) ragtapasz kifejezést.
De… ki tudta, hogy egy szép napon ez a kutyabőrtapasz leeshet? És ki gondolta volna, hogy a határtalan területtel rendelkező Négy Évszak klánjának és a Mennyek Ablakának egykori vezetője, aki annyi bőséges évet élt meg, egy nap, úgy áll majd itt a tömegben, mint akinek semmi kézzelfogható létérzése sincsen. Akinek tekintete ugyanolyan szomorú és üres, mint annak a tizenéves, de fél évvel idősebb fiúnak a tekintete, akit éppen most néz. És az elmúlt évek feltülemlő emlékei még több szomorúsággal töltötték el Zhou ZiShut.