Dongtingban csak úgy pezsgett az élet. Egy éjszaka leforgása alatt számtalan ember özönlött a városba jianghu egész területéről: férfiak és nők, idősek és fiatalok, vallásosak és rangosak.90 Mind a hőstalálkozó nevére hivatkozva jött, de mindegyikőjük a maga bűnös vágyainak és önös érdekeinek az érvényesítésén ügyködött

. 90 三教九流 (Sānjiàojiǔliú) szó szerinti jelentése: 3 vallás és 9 folyam. A három vallás: Konfucianizmus, Buddhizmus és Taoizmus. A 9 folyam pedig a Pre-Qin dinasztia 9 akadémiai foglalkozásra utal: Konfucionizmus, Taoizmus, Jin-Jangizmus, Legalizmus, Mingjia, Mohizmus, politikai stratégák, elkallódott családok és földművesek.

Zhou ZiShu és a többiek, egyetlen nap alatt, két különböző fogadóba is betértek, ahol 3-4 összetűzésnek is a szemtanúi voltak. 

Zhou ZiShu úgy érezte, ez a hely semmivel sem különb egy kutyapiacnál, ahol kutyaugatástól és agyarvicsorogtatástól zajos minden. Három nap leforgása alatt minden két ember egymásnak ugrott valamilyen apróság miatt. Bele sem mert gondolni, hogy mi fog kikerekedni ebből a hőstalálkozóból. 

Deng Kuan és Gao Xiaolian többedmagukkal elmentek, hogy először Gao Chonggal találkozzanak. A “Hegyek és Folyók Rendjének” három vezetője közül,  Gao Lovag volt az egyedüli, aki a legszélesebb kapcsolathálóval rendelkezett. Míg a Shaolin klán vezetője és a Changming-hegy ősi szerzetese, – aki egy sárkányhoz volt hasonlatos, aminek csak a fejét lehetett látni, de a farkát nem.91 Ők ketten, csakis nyers erejükre és harcművészeti képességeikre hagyatkozhattak a csatában. Azonban Gao Chong képes volt mozgósítani jianghu legbefolyásosabb klánjainak a vezetőit is.

 91 神龙见首不见尾 (shénlóng jiàn shǒu bùjiàn wěi) A sárkány feje látható, de a farka nem. Eredeti kontextusában ez a kifejezés a költészet báját, varázslatos voltát írja le, de idővel az emberek titokzatos hollétének metaforájaként kezdték el használni.

Nem volt az a tipikus lovag alkat. Nem lehetett azt mondani róla, hogy jóképű, és azt sem, hogy elvetemült. Egy alacsony, halántékánál őszülő köpcös férfi volt, akinek sem a megjelenése, sem a modora nem volt annyira kifinomult. Ellenben, amikor beszélt, akkor teljes lelkéből, teljes lényéből beszélt, minden energiáját beleadva. Kacagása is erőteljes, szívből fakadó volt. 

Egyetlen pillantás, és Zhou ZiShu azonnal megértette, Gao Chong hogyan is juthatott ehhez a magas rangú státuszhoz. 

Minden egyes ember egyedi kisugárzással, egyedi személyiséggel rendelkezik, amelyekre az emberek akarva-akaratlanul reagálnak. Míg egyesek, ezekkel a láthatatlan és megfoghatatlan személyiségjegyekkel azonosulva, az adott személy köré csoportosulnak, addig mások eltávolodnak tőle. 

Például, egy külső szemlélőben, Zhou ZiShu egy meglehetősen gyenge, kórosan sápadt koldus benyomását kelthette, Wen KeXing pedig egy selyemfiúét, akinek kiváltképp felvágták a nyelvét. Első látásra nem feltétlenül tulajdonítottak nekik különösebb jelentőséget. De ha valaki megismeri őket közelebbről, azonnal érezni fogja a finom különbséget. Legyen szó Zhou ZIShuról vagy Wen KeXingről, mindketten képesek észrevétlenül beleolvadni a tömegbe, de nem föltétlenül tartoztak ahhoz az embercsoporthoz. Csupán arra használják a tömeget, hogy beleolvadva, feltünésmentesen közlekedni tudjanak benne. 

Azonban volt idő, amikor Zhou ZiShu, valahányszor túl közel került hozzá Wen KeXing, tudat alatt mindig éberebbé vált. Ugyanígy volt ezzel Wen KeXing is. Már első találkozásuk során figyelmeztette Gu Xiangot, hogy véletlenül se provokálja Zhou ZiShut a kelleténél jobban. A hasonló gondolkodású emberek ösztönösen felismerik egymást. 

De Gao Chong nem rendelkezett ezzel a képességgel. Ellenben bárkivel testvéri viszonyba tudott lépni. Minden egyes alkalommal, amikor mások elé állt, közvetlen magatartásával képes volt elérni, hogy mások automatikusan figyelmen kívül hagyják megjelenését, származását és életkorát. Legyen szó fiatalról vagy idősről, tisztességes vagy tékozló emberről, képes volt megtalálni a közös hangot, aminek köszönhetően úgy érezték, mintha velük egyidős és ugyanolyan tapasztalatokkal rendelkező emberrel beszélgetnének. 

Zhou ZiShu és Wen KeXing, önkéntelenül abbahagyták a zagyva beszédet, és csak némán figyelték a híres Gao Lovagot, aki alkalom adtán köszöntötte őket, ők pedig udvariasan feleltek a feltett kérdéseire. 

Egy adott pillanatban Zhou ZiShu fejében átfutott a gondolat, ha a Mennyek Ablakának is egy ilyen tehetsége lett volna… de egy ilyen magasztos ember van széles e világban. 

Ők még idejekorán érkeztek Dongtingba, de néhány napon belül, sorra érkeztek a különböző klánok magasrangú képviselői is, és a Dongting-tó melletti találkozó hirtelen társasági gyónás színhelyévé változott. A napi találkozók nem szóltak másról, mint, “Ó, valóban! Ez valójában így meg így van… Hosszú ideje nem hallottam a nevéről… Inkább nem bátorkodom… Igen, a Szellem-völgyi démonok rengeteg gonoszságot elkövettek, és már hosszú ideje hatalmas károkat okoznak a harcművészeti világnak, nekünk. De mindegyszálig meg fogják kapni a méltó büntetésüket…, ha a mi nemzedékünk összeáll és leszámolunk velük, akkor közös erőfeszítések árán újraépíthetjük a harcművészeti világ erkölcsi rendjét.” 

Zhou ZiShunak, ez a néhány napos megálló, elegendő volt ahhoz, hogy bőrkeményedések alakuljanak ki a fülében. És most, hogy Wen KeXing is látótávolságon kívül volt, gyakran azon kapta magát, hogy unatkozik. Az állandó háttérzaj nélkül a fülében, minden kihaltnak és élettelennek tűnt a számára. 

A Gao családtól kapott új köntösben bolyongott a város utcáin, céltalanul. Mindez természetesen Cao Weining előkelő társaságának volt köszönhető. Hiszen ő is a Gao-rezidencián lakott, ahol minden reggel megfürödhetett, ahol annyit ehetett és ihatott, amennyit csak akart, és ahol lecserélhette régi, ütött-kopott ruházatát. Viszont a durvatapintású lenvászon ruha után, melyet annyi időn át viselt, nehezen tudott újra hozzászokni a brokát csúszós és hideg érintéséhez. Úgy érezte, mintha testét takonyba csavarták volna. 

Sovány, sápadt kezeit végig mérve tekintete a pont ugyanolyan sovány és sápadt arcán akadt meg, mely a tükörből nézett vissza rá. Nem tudta megállni, hogy ne gúnyolódjon önmagával. A Három Őszig tartó Hét Seb Szögétől már-már teljesen szárazra aszalódott testén a ruhák valahogy sehogy sem akartak állni. Akár egy csontváz, amelyen épphogy megáll a ruha. Úgy érezte, a méltósága keservesen nyomorult lett. Az a néhány pillantás a mostani énére eléggé elvette a kedvét, hogy még egyszer belenézzen a tükörbe. Be kellett ismernie magának, hogy valóban nem úgy néz ki, mint egy igazi koronaherceg a sárkányköntösében.92   

92 穿上龙袍也不像太子 (Chuān shàng lóng páo yě bù xiàng tàizǐ) Nem úgy néz ki, mint egy igazi herceg, aki sárkányköntöst visel. Az ősi kínai kultúrában tabunak számított ilyesmiről beszélni. A mondás arra a személyre vonatkozik, aki királyi családba született bele, magatartása és kisugárzása nem egyezik meg egy igazi herceg kisugárzásával, ezért hiába is viseli a sárkányhímzéses viseletet.

Még az is megfordult a fejében, hogy Wen KeXing csak azért követi őt mindenhova annyira ráérősen, mert tudja, hogy úgy is a halálán van. Mivel nem volt ideje találkozni férfi kurtizánjával, aki az orchideamintás hímzett zsebkendőt készítette, most… Most pedig túl éhesek ahhoz, hogy mást válasszanak, így egymást falják fel. Ilyen és ehhez hasonló butaságok zümmögtek egész nap a fejében, akárcsak a legyek. 

Nem úgy tartja a mondás, hogy hároméves katonai szolgálat után, akármilyen vén koca is képes lenne versenyre szállni az istenekkel? Zhou ZiShu úgy érezte, hogy Wen KeXing állapota pont ehhez a mondáshoz hasonlatos. Annyi különbséggel, hogy ez a testvér kocák helyett egy öreg vadkan iránt érdeklődik. 

Ezen a napon egyedül ment el a fogadóba. Leült egy ablakos asztalnál, rendelt magának néhány fogást, egy kancsó rizsbort és lassan illogatni kezdett, miközben élvezte a nap melegét. Wen KeXing épp ebben a pillanatban lépett be a fogadóba, és tekintete azonnal Zhou ZiShu jellegzetes hátán akadt meg. Valamilyen oknál fogva egy különleges érzés uralkodott el rajta minden egyes alkalommal, amikor megpillantotta Zhou ZiShu hátát, melyet képes lett volna akár többszáz ember közül is felismerni. 

Zhou ZiShu háta nem mindig volt egyenes. Néhány alkalomtól eltekintve, mindig kissé behajlítva, mondhatni, lustán tartotta a hátát. Ez a fajta testtartása Zhou ZiShunak, kívülről különösen kényelmesnek tűnt. Wen KeXing mindig úgy érezte, mintha soha semmi nem nyomná Zhou ZiShu lelkét, és hogy szíve szinte azonnal megnyugszik és lecsendesedik, akárhányszor rátekint. 

Léptei akaratlanul abbamaradtak, üres kifejezéssel az arcán, hosszú ideig meredt Zhou ZiShu laza testtartására. Hirtelen egy különös érzés fogta el a szívét. Egyfajta üresség. Olyan érzés volt, mintha az előtte levő férfi ezt a néma testtartást direkt arra használná, hogy kinevesse őt. Egy ember, aki nyilvánvalóan futott valami elől, aki számtalan dolgot elnyomott a lelkében, és akinek érdektelenséget kellett színlelnie. 

Zhou Xu, az emberek olyanok, mint a békalencse, a testük meg olyan, mint a barka.93 – mondta magában. 

E határtalan világban, ami három hegyből és hat folyóból áll,94 milyen ember tud önszántából egyedül lenni, egyedül és közömbösen barangolni ég és föld között, anélkül, hogy bármiért és bárkiért aggódna? De ez az ember egyáltalán nem közömbös. Hiszen vannak érzelmei, érez haragot, bánatot és örömöt. Viszont, az érzelmek, amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is villannak. Néhány pislogás, és már nem is emlékszik az ember semmire. 

93 人如浮萍,身如柳絮 (Rén rú fú píng, shēn rú liǔxù) Az ember szíve úgy sodródik a vízben, akár a békalencse, teste pedig, akár a (szomorúfűz) barka a szélben. Részlet Du Fu: Man Xing 9 költeménye című versből. Egy viszonylag csendes és közömbös lelkiállapotot fejez ki, ahol a szívnek nincs hol megállnia, de nincs mibe kapaszkodnia sem.

94 三山六水 (Sānshān liù shuǐ) Három hegy, hat víz és egy föld. – a Föld három felszíni formáját írja le, mi szerint a Föld 30%-át hegyek, 60%-át folyók és óceánok, ill. 10%-át föld teszi ki.

Wen KeXing vett egy mély levegőt, lesütötte a szemét, és egy pillanattal később ugyanaz az idegesítő mosoly jelent meg az arcán, amitől az emberek szívesen lekevertek volna neki egy pofont.  

Elsétált az asztalig, majd leült Zhou ZiShuval szemben. Habozás nélkül vett magának egy csészét, kiragadta Zhou ZiShu kezéből a kancsót, töltött egy pohárkával, és megjegyezte, “Ezzel a közepes borral kell beérnem?” 

Zhou ZiShu lustán pillantott rá és felkiáltott, “Inas, cseréld ki ezt egy kancsó jó borra, és hozz még két adagot a fogadó specialitásából. A számlát pedig ő állja.” 

Wen KeXing szótlanul nézett vissza rá, mire Zhou ZiShu elmosolyodott. Hogy megmutassa nem egy vaskakas95, még egy korty borra sem volt hajlandó meghívni, és konkrétan elmagyarázta, “Még mindig tartozol nekem néhány liáng ezüsttel. Jobb üzlet korán, kamat nélkül kifizetni.” 

95 A teljes mondás így hangzik: 铁公鸡—毛不拔 (Tiěgōngjī—máo bù bá) A vaskakas tollát hiába tépik. Ezt a mondást arra mondják, aki meglehetősen szúrós megjegyzéseket szokott tenni, aki ráadásul még fukar is.

Wen KeXing hosszú hallgatás után csak annyit tudott mondani, “…Köszönöm.” 

Zhou ZiShu félig hunyorogva mosolygott, “Szívesen, Wen testvér.” 

Wen KeXing szemeivel végig mérte a megjelenését, hirtelen hibákat akart találni rajta, hogy ugratni tudja Zhou ZiShut. Ebben a pillanatban, az étterem bejáratánál, aminek Zhou ZiShu háttal ült, valaki váratlanul megszólalt, „Pihenjünk meg itt, együnk egyet, és délután látogassunk el Gao testvérhez.” 

Majd ezután egy másik ismerős hang folytatta, “Igen, bácsikám. Te már mindent előkészítettél.” 

Wen KeXing egy meglehetősen drámai jelentnek volt ekkor a szemtanúja. Hitelezője, aki az imént, olyan józanul még kamatot is fel akart számolni, hirtelen dülöngélni kezdett, és “részegen” az asztalnak csapódott. Miközben a feje az asztalnak tapadt, arccal az ablak fele, ujjai között még mindig ott volt a borospohár. Mintha még az emlékezete is kihagyott volna. Megpróbált felállni, de nem sikerült, ezért dühösen megszólalt, “Nem vagyok részeg… Még meg tudok inni egy kancsónyit.” 

Amikor még Zhou ZiShu és Zhang CsengLing együtt utaztak, Wen KeXing és Gu Xiang követte őket. Noha Zhou ZiShu tudatában volt ennek, de Zhang ChengLing nem vett észre semmit. Igaz, akkoriban nagy lelki traumán esett át, ezért nem tudott másra figyelni. Annak ellenére, hogy egyszer már találkozott Wen KeXinggel, még az elhagyatott szentélyben, nem maradt meg az emlékezetében semmilyen benyomás róla.  

Zhou ZiShunak ez a színjátéka annyira sikeres volt, hogy sem Zhang ChengLing, se nem Zhao Jing nem vették őt észre, amikor elhaladtak mellette. Anélkül, hogy széjjel nézetek volna, egyenesen felmentek a második emeleti magánszobába. 

Miután Zhang Chengling és Zhao Jing eltűnt a második emeletre vezető lépcsőn, épp ekkor jelent meg a másodinas kezében a korábban megrendelt étellel és borral. Amikor az asztalhoz ért, csodálkozva kérdezte meg, “Ez csakugyan az az uraság lenne, aki az imént még egészen józannak látszott? Ilyen hamar berúgott…?” 

Mielőtt befejezhette volna a csodálkozást, Zhou ZiShu felegyenesedett, mintha mi sem történt volna. Anélkül, hogy az ételre, vagy az italra nézett volna, átvette a kancsót és egyenesen az asztalra tette. Nem volt látható rajta semmiféle ital okozta reszketegség. 

A másodinas ismét megdöbbent. Zhou ZiShu intett a kezével, majd megszólalt, “Nem azt mondtam az előbb, hogy nem vagyok részeg, és hogy innék még egy kancsóval? Soha nem mondok semmi észszerűtlent.” 

Most, hogy már tájékoztatva volt, a másodinas kínos arckifejezéssel sarkon fordult, majd szélsebesen elillant onnan. 

Wen KeXing elmosolyodott és halkan megkérdezte, “Félsz attól a kölyöktől?” 

Zhou ZiShu anélkül, hogy felemelte volna a szemhéját, “Miért félnék tőle?” 

“Akkor miért bujdokolsz?” – kérdezte Wen KeXing, miközben ránézett. 

Zhou ZiShu ráérősen inni kezdett és közben mogyorót szedegetett, majd alig hallhatóan mondta, “A probléma az, hogy amint meglát, egyebet sem mondd, csak shifu így, shifu úgy. A ragaszkodása rosszabb egy lányénál.” 

Wen KeXing felvonta szemöldökét és megkérdezte, “Akkor miért mentetted meg, és adtad el magad 2 ezüströgért? 

Hosszú ideig csak földimogyoró ropogása volt hallható, végül csak annyit mondott, “Megsajnáltam.” 

Wen KeXing fülében hosszú ideig csak ez az egy szó visszhangzott. Majd hosszú hallgatás után, ingujjából hirtelen elővette pénzes erszényét. Belenyúlt és kivett belőle egy maréknyi ezüsttörmeléket. Gondos számlálás után odanyomta Zhou ZiShu elé. “Itt van 3 liáng és 2 qián ezüst a tartozásomért. További 2 qiánért pedig, eladhatod magad nekem, és ígérem, hogy a jövőben finomabbnál finomabb ételekkel foglak megetetni és soha senki nem fog többé üldözni.” 

Zhou Zishu, kezében a borospohárral, rápillantott az ezüsttörmelékre. Nagy élvezettel kortyolt belőle egyet, majd 2-3 darabot visszagurított Wen KeXingnek, és így szólt, “A mai bor megéri az árát. Én állom.” Majd még egy kis ideig gondolkozott, és visszalökte a 2 qiánt is, mondván, “Nem vagyok eladó.” 

Wen KeXing elmosolyodott, és sejtelmesen megkérdezte, “Miért nem?” 

“Mert utálatosan nézel ki.” – válaszolta Zhou ZiShu kissé nyersen. 

Wen KeXing felnevetett, mint aki bókot kapott volna. 

Két hétbe telt mire az összes hős lovag megérkezett Dongtingba, a világ minden tájáról. Gao Chong, a Lovagi Konferencia helyszínéül egy hatalmas, a várostól nem messze található kolostort bérelt ki. Ci Mu mester, a Shaolin templom apátja, több tanítványával együtt 12 körül érkezett a kolostorhoz. Magával hozta a “Hegyek és Folyók Rendje” szimbólumának a második darabját is. 

A Changming-hegy ősi szerzetese, ahogy arra mindenki számított, nem jelent meg személyesen. Mindössze egy 20 év körüli tanítvány jött el, aki nagyon is halhatatlannak látszott, és aki megával hozta a Rend utolsó darabját is.  

 Azon a bizonyos éjszakán, amikor a “Hegyek és Folyók Rendjének” három vezetője összegyűlt, a Gao-birtok lángra kapott. 

(Visited 944 times, 1 visits today)

Leave A Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük