Így lett a kétszemélyes társaságból háromfős csapat. Egyébként is, Dongting lett volna Zhou ZiShu következő állomása, így semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Dongtingba menjenek. 

Míg egyeseknek a normális életet a reggeltől estig való evés jelentette, addig mások számára mindennapi volt, hogy új és váratlan helyzetekkel nézzenek szembe állandóan. Míg az előbbiek észjárása lassabb volt, annyira, hogy még a fejük is belefájdult egy kis megerőltetésbe, – már pedig Cao Weining ilyen volt – addig az utóbbi mindig is többet figyelt és többet gondolkodott másoknál. Ez a magatartás annyira rutinszerűvé vált, hogy talán még egy olyan ember, mint Zhou ZiShu sem volt tudatában annak, hányszor, de hányszor volt képes megforgatni a fejében egy-egy dolgot, esetleges csapdák után keresgélve. 

Zhou ZiShu és Wen KeXing visszatért a szokásos bájcsevegésükhöz.⁷⁷ Hol az egyik sértegette néhány szúrós megjegyzéssel a másikat, hol pedig a másik molesztálta az egyiket, ami azt jelentette, hogy amíg van élet – márpedig az élet állandó –, addig kísértés is lesz az emberben.  

⁷⁷ 周子舒和温客行磕牙打屁照常进行 (Zhōuzi shū hé wēn kè xíng kē yá dǎ pì zhàocháng jìnxíng) szó szerinti fordításban: Zhou ZiShu és Wen KeXing, szokás szerint, kopogtatták a fogaikat és verték a fingjukat. 

Csak Cao Weining volt az, aki kissé együgyű tekintettel az arcán, hallgatta és élvezte kettejük zenéjét. Egy adott ponton pedig erre a következtetésre jutott, “Meg kell hagyni, rendkívüli a viszony kettejük között.” 

Zhou ZiShu hirtelen elhallgatott és Cao Weiningre pillantott. Minden szava elakadt. Tudatában volt annak, hogy Mo HuaiYang, a Hűvösfuvallatú-Kard klán vezetője, egy ravasz vén róka. De mégis, hogyan nevelkedhetett egy ilyen ártatlan nyúl abban a rókaodúban? 

Wen KeXing, ennek hallatán, szamár módjára kezdett el viselkedni. Kinyújtotta a karját és Zhou ZiShu vállai köré fonta, közben visszamosolygott Cao Weiningre, “Köszönöm, Cao úrfi! Hogy őszinte legyek, elhatároztam, hogy ebben az életben nem veszek el feleségül senki mást csak Zhou Xut.” 

Cao Weining álla leesett, szemei pedig még kerekebbek lettek. 

Zhou ZiShu gyorsan folytatta, mint aki már hozzá lett volna szokva az efféléhez, “Attól tartok, vissza kell utasítsam Wen testvér irántam fűzött gyengéd érzelmeit, mivel az én sorsom már megpecsételődött. Egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek és az elkövetkezendő néhány év elegendő lesz a számomra, hogy kedvem szerinti életet élhessek. Félek, hogy ez a meghajlott ágú, roskadozó fa nem nyújthat biztos támaszt a tiszteletreméltó Wen testvér számára. Inkább válasszon egy másikat, amelyiknek a lábánál egészen a világ végezetéig is illatos zöld fű fog növekedni.” 

Wen KeXing komoly és őszinte hangon szólalt meg, “És, amikor te már nem leszel, akkor én, az életem végéig magányos maradok.” 

Zhou ZiShu csak mosolygott, de szavaiban éles kard rejtőzött, “Megtiszteltetés a számomra, hogy egy ilyen mennybéli zseni kíséretében lehetek, akinek rendeltetése már a magasságban megíródott. De mégis, hogy létezik, hogy egy ilyen kicsiny halandó miatt képes lennél szembe szegülni a saját sorsoddal és felvállalni a hideg és fagyos magányt?” 

 “Ó, te Ah-Xu, bárhol jársz, mindig olyan alázatos és udvarias vagy.”⁷⁸ – válaszolta vissza Wen KeXing kissé arcátlanul. 

⁷⁸ Zhou ZiShu álnevében is, épp úgy, mint az Gu Xiang nevében, az 阿 (ā) Ah- előtag, egyfajta kedveskedő, hízelgő megszólításként funkcionál. 

Zhou ZiShu sietve intett a kezével, “Nem is mernék udvarias lenni, sőt, egyáltalán nem is vagyok az!” 

Cao Weining tekintete, egy ideig, e két személy között ugrált oda és vissza, végül pedig megállapodott.⁷⁹ Hirtelen egy kérdésben fakadt ki, “… Vajon ez azért lenne, mert Zhou testvér szégyelli a betegségét, és emiatt a két szerelmes nem házasodhat össze? 

⁷⁹ 三魂七魄归位 (Sān hún qī pò guī wèi) Az eredeti szövegben az áll, hogy a tekintete visszatért oda, ahol a Három és a Hét Lélek lakozik,  azaz önmagához. A Három Esszencia és a Hét Lélek kifejezés a Taoizmusból származik, mely szerint az emberi testben két különböző  szellem létezik. Ezek pedig 3-as, illetve 7-es alegységre bomlanak. 

Wen KeXing és Zhou ZiShu, mind a ketten elnémultak egy pillanatra, és a nagy csendben váratlanul Wen KeXing pöfékelő nevetése harsant fel, és nagyon megtetszett neki Cao Weining gondolkodásmódja. 

Hosszú idő telt el, amikor Zhou ZiShu szárazan felköhögött és lelökte Wen KeXing karját a válláról. “Cao testvérnek nem kell emiatt aggódnia. Ugyanis Wen testvér meg én, soha nem lehetünk egymás eltartottjai, de attól még neheztelhetünk egymásra.” – mondta Zhou ZiShu komoly arckifejezéssel. 

Cao Weining azt hitte, képes lesz mosolyt csalogatni Zhou ZiShu arcára, ezért összeráncolta a homlokát és erősen gondolkodni kezdett. Egy kis idő után szomorúan megszólalt, “Egy Zhou testvérhez hasonló jellemmel rendelkező embernek nem szabadna ilyen szenvedésen keresztül mennie.” 

Zhou ZiShu keserves mosollyal az arcán szólalt meg, “Köszönöm Cao testvér, de egyáltalán nem érzem magam…” 

“A Mesterem” – vágott közbe Cao Weining – “mindig is tartotta a kapcsolatot a folyók és tavak vidékén élő idegen gyógyítókkal, és szerencsére, magam is ismerek néhány idős mestert a Gyógynokok-völgyéből. Ha Zhou testvér is úgy gondolja, és nem veti el az ötletet, akkor visszajöhet velem az otthonomba, természetesen, miután megoldottuk a gonosz démonok kapcsán felmerült helyzetet. A mesterem és a bölcs vének biztosan találnak rá valamilyen gyógymódot.” 

Zhou ZiShu annyira meghatódott, hogy még sírni is tudott volna, de végül nem szólt semmit. 

Már várható volt, hogy Cao Weining azonnal a tettek mezejére lép, és azonnal ökölbe szorította mindkettőjük kezét, és azt mondta, “Ti ketten, kérlek, várjatok meg a szemközti fogadóban. Én pedig hagyok egy üzenetet a Mester-nagybácsimnak, amit azonnal el is küldetek neki.” 

Miután ezt kimondta, azonnal sarkon fordult és elment. Wen Kexing az egyre távolodó alak hátát figyelve felkiáltott, “Micsoda lelkes és elveihez ragaszkodó ifjú! Valóban az én generációm tagja.” 

Mihelyt elfordította a fejét, látta, amint Zhou ZiShu mélyen elgondolkodva bámul vissza rá. Wen KeXing megállt egy pillanatra és megkérdezte, “Mi az? Netalán, az imént elhangzott szívhez szóló szavaim hatására, meghatódott az a kemény szívedet, Ah-Xu? Mit szólnál, ha a testeddel viszonoznád ezeket a szavakat?” 

Zhou ZiShu hidegen mosolygott, “Bocsáss meg, ha untatlak, de tényleg úgy érzem, mintha… Wen testvér valamilyen rejtélyes ürügy miatt készülne Dongtingba menni.” 

Wen KeXing ünnepélyesen kijelentette, „Kulcsfontosságú, hogy kisegítsük az embereket kétségbeejtő helyzetükben, és az is, hogy az igazság felfedésével hasznot is húzzunk belőle, azonban ezek a jótétemények eltörpülnek az igazi, nagy jótétemények mellett. Tudod, melyek azok?” 

Zhou ZiShu összehúzta a szemeit, és csak némán nézett ki magából. 

Wen KeXing lassan és tagoltan beszélve folytatta, “A Pokol egyetlen napig sem üres, és belőlem sem lesz egy nap alatt Buddha.⁸⁰ Az ősidők kezdetétől fogva, sosem volt egyensúly az igazság és gonoszság között. Neked mi a véleményed?” Miközben ezeket mondta, nyugodtságot árasztó tekintetével a messzeségbe nézett. Profilból, arca meglehetősen jóképűnek bizonyult, ráadásul állandó poénkodása is nyomtalanul eltűnt. Olyan volt, akár egy igazi Buddha-szobor, szomorúság és öröm nélkül. 

⁸⁰ Ksitigarbha Bodhisattva híres esküje. 

“Ez a világ…” – folytatta. “Ebben a világban nem szabadna léteznie szellemeknek és démonoknak. A jelenlegi helyzet megkövetelte, hogy a tiszteletreméltó és nemes Gao Chong Lovag is fellépjen a gonosz ellen, ami veszélyezteti az emberek jólétét. Ha még ebben a szorult helyzetben sem segítek, akkor mi haszna volt annyi éven át azt a sok bölcsességről szóló könyvet olvasnom? Azt mondják, sok évnyi gyakorlás után lehet valakiből igazi lovag. Ha most nem teszel semmit a karrieredért, nem fogod sajnálni azt a néhány évtizedet, amit a harcművészetekre vesztegettél?” 

Zhou ZiShu nem válaszolt, ezért Wen KeXing odafordult hozzá és megkérdezte, “Egyetértesz velem, Ah-Xu?” 

Hosszú idő után, Zhou ZiShu halkan felkuncogott, “Mindez úgy hangzik, mintha Wen testvér egy igazi úriember lenne.” 

Wen KeXing hirtelen – szamár ajkak nem illenek egy ló szájához stílusban⁸¹ – megszólalt, “Ebben a világban háromféle ember van. Azok, akik szeretik a húst, azok, akik, tudják nélkülözni a húst és azok, akik ki nem állhatják a húst. Ezek mind így születnek, de nem nevetséges az, ha egy olyan ember, aki szereti a húst, szegénynek születik, míg az, aki megveti a húst, a hegyek és tengerek finomságai között nő fel?” 

⁸¹ 驴唇不对马嘴 (Lǘ chún bùduì mǎ zuǐ) – A szamár ajka nem talál a ló szájával mondás egy érvelés ellentmondásos, vagy össze nem illő  részeire hívja fel a figyelmet. 

Zhou ZiShu hallgatott egy ideig, majd nagyon óvatosan és nagyon lassan kijelentette, “Nem igazán értem, hogy mit akarsz ezzel mondani Wen testvér, de hallottam egy igazságot.” 

“Mit?” 

“Abban az esetben, ha egy narancsfát ültetsz Huainanban, akkor annak a fának a termése narancs lesz. Viszont, ha Huaibeiben ülteted el, akkor mandarin lesz belőle.”⁸² 

82 橘生淮南则为橘, 生于淮北则为枳 (Jú shēng huáinán zé wèi jú, shēng yú huáiběi zé wéi zhǐ) szó szerinti jelentése A Huainanban született narancsok narancsok, míg a Huaibeiben születetettek narancsok/mandarinok. Huainan és Huaibei a Huaihei folyó déli és északi vidékén található városokra utal. Délen a narancsot ju-nak nevezik, míg északon zhi-nek. A közmondás azt példázza, amikor ugyanaz a dolog a különböző környezet hatására megváltozik.

Wen KeXing egy pillanatra megdöbbent, és hirtelen nevetésben tört ki. Szemeit becsukva dülöngélt előre-hátra. Még a könnyei is kicsordultak az erős kacagástól. Zhou ZiShu értetlenül nézett rá. Sápadt húsa és eltorzult vonásai nem mutattak ki sem örömöt, sem bánatot. Szemhélyai lennebb ereszkedtek, tekintetével pedig Wen KeXing mellkasát fürkészte, mint aki bele akart volna látni a szívébe. 

Nem lehetett tudni, mennyi időbe telt, mire Wen KeXing felegyenesedett. Csak úgy kapkodott levegő után, és kezével letörülte a könnycseppeket szemei sarkából. Végül Zhou ZiShura nézett és megszólalt, “Arra jöttem rá, hogy te vagy az egyetlen, aki a leginkább a kedvemre való, Ah-Xu… és az igazság az, hogy az álcázás művészetéről is tudok egyet s mást.” 

Anélkül, hogy egyet is pislogott volna, úgy nézett Zhou ZiShu szemeibe. Ettől a nézéstől, a Zhou ZiShu arcán levő maszk kissé kényelmetlenné vált, végül csak annyit kérdezett, “Igazán?” 

Wen KeXing nagy komolysággal a hangjában szólalt meg, “Hátha, így legalább, egy kicsit is hasonlítani fogok Ah-Xiangra.” 

Zhou ZiShu egy ideig mozdulatlan maradt. Amikor ráeszmélt, hogy Wen KeXing tekintete szemérmetlenül jár-kel fel s alá a testén,⁸³ megdöbbent, és anélkül, hogy egy szót mondott volna, elfordította a fejét és a fogadófele vette az irányt. 

83 正上三路下三路 (Zhèng shàng sān lù xià sān lù) Három út felfele és három lefele. Az ember hasa feletti és hasa alatti testrészeket nevezik 3-3 útnak: felfele (fej, nyak mellkas), lefele (hasfal, ágyék, lábak).

Wen Kexing hosszú és vékony hátára nézett, szemeit pedig a vállából kiálló lapockákra szegezte, melyek kirajzolódtak még a ruhája alól is. Úgy érezte, ez a férfi, még annak ellenére is, hogy rongyos ruhákban jár és kissé rozoga állapotban van, még így is van benne valami leírhatatlan. Olyan volt, mint azon a verőfényes délutánon, amikor szemeit összehúzva üldögélt egy utcasarkon, léhán.  Egy igazi koldus benyomását keltette, azonban lazábban és nyugodtabban ült ott, mint bárki más. Wen KeXing már akkor tudta, hogy a férfi valójában csak sütkérezik a napon. 

Hogyan is ne lenne egy ilyen személy, akinek a háta ilyen látványt nyújt, egy igazi szépség? Wen KeXinget büszkeség töltötte el, amikor arra gondolt, hogy az elmúlt 30 évben még egyszer sem csalatkozott a szemeiben. 

Látva, hogy Zhou ZiShu már messze jár, felemelte a lábát és ős is bandukolni kezdett, hogy lépést tartson vele. Közben azt suttogta magának, “A narancsfának nincsenek hosszú lábai, akkor mégis honnan tudod eldönteni, hogy naranccsá vagy mandarinná változol? Egyébként is, mi van azokkal az emberekkel, – akik akár szeretik, akár megvetik a húst –, ha egy nap véletlenül olyan útra esnek, melyet nem taposott ki senki? Nem lenne fájdalmas egész nap csak vért inni?” 

Este volt már, mire Cao Weining visszaért a fogadóhoz. Ösztönösen megérezte, hogy kettejük között a légkör nincs egészen rendben, ezért óvatosan megkérdezte, “Zhou testvér és Wen testvér… valamiért neheztelnek egymásra?” 

“Cao testvér milyen figyelmes.” – felelték megint egyhangúan. 

Wen KeXing összehúzta a szemét és Zhou ZiShura pillantott. Szemei, akár a kampók, úgy akaszkodtak rá, tele kacérsággal és kétértelmű szándékkal. Zhou ZiShu nem vette észre ezeket a pillantásokat, ezért mozdulatlan maradt. 

Cao Weining megvakarta a fejét és így szólt, “Igazából… nem is tudom, hogyan mondjam el… Hogy őszinte legyek, már hallottam róla, de felnőttként, most találkoztam először egy férfival, aki…” 

Wen KeXing felemelte a szemét és csendesen ránézett. Cao Weining sietve folytatta, “Wen testvér, kérlek, ne érts félre. Nem gondolok semmi rosszra. Bár egy kicsit nehéz elfogadni, hiszen maguk mindketten lovagias emberek… Noha még mindig fura egy kicsit, de… khm, ne vedd a szívedre mindazt, amit mondok, elvégre nekünk lovagoknak mindig egyenes úton kell járnunk és egyenesen kell beszélnünk.” 

Zhou ZiShu ráérősen töltött magának egy pohárka bort, majd megitta. Közben arra gondolt, hogy ez a butácska fiú már így is össze-vissza beszél. 

Cao Weining leeresztette a fejét, majd ismét felemelte egy időre. Arca pirulni kezdett, és halk hangon megkérdezte, “Akkor… ti ketten éjszakára egy szobát vagy két szobát kértek?” 

Ennek hallatán, Zhou ZiShu torkán még az az egy korty bor is megakadt. Csukladozni kezdett. 

Még Wen Kexing is egyenesen Cao Weiningre nézett, és azt gondolta, Minden bizonnyal valami furcsa virágot szedtünk fel az úton, nemde? 

A három ember között még a levegő is megdermedt. Éppen akkor, amikor senkinek sem volt ideje megszólalni. Mindössze Zhou ZiShu leheletfinom köhécselése volt hallható. Hirtelen szörnyű sikoly hallatszott az emeletről, amire az a néhány vendég, a földszintről, felkapta a fejét. Látták, amint egy bolti eladó mászik le lépcsőn, rettenetesen rémült arckifejezéssel, mint aki szellemet látott volna. Remegő hangon csupán annyit lehetett kivenni a szavaiból, “Megöl… Megöl… Megöltek!” 

Cao Weining arca komolyra változott, megragadta a kardját és előreugrott. A mellettük levő asztal mellől, szinte ugyanabban az időben, egy férfi és egy nő ugrott fel, akik rövidruhában voltak és úgy néztek ki, mintha testvérek lettek volna. Ők is fegyvert ragadtak és azonnal felrohantak az emeletre. Mindig vannak kíváncsiskodók. Wen KeXing megrúgta Zhou ZiShut a lábujjával, “Ah-Xu, nem mész, hogy megnézd?  

Zhou ZiShu felállt, és enyhén meghajolt, “Csakis utánad.” 

Wen KeXing felállt és elindult a lépcső irányába. Miközben elhaladt Zhou ZiShu mellett, léptei hirtelen abbamaradtak. Közelebb lépett és hangját leeresztve mondta, “Ha hajlandó leszel megosztani velem a szobát ma éjjel, akkor beadom a derekam és úgy fogok kinézni, mint Gu Xiang.” 

“Köszönöm a kedvességedet, de inkább az istállóban fogok aludni.” – válaszolta Zhou ZiShu. 

Wen KeXing csettintett egyet a fogai között és megvetően elfordította a fejét. “Érthetetlen es a stílus.” – mondta, majd felment az emeletre, a nyomában Zhou ZiShuval. 

Amint felértek, véres szag csapott az arcukba. Az első osztályú szoba ajtaja tárva-nyitva volt. Cao Weining ünnepélyes arckifejezéssel az ajtóban állt. Megfordult, meglátta mindkettőjüket, és intett, “Jöjjenek, nézzék meg ezt az embert.” 

Zhou ZiShu odalépett és rápillantott. Egy férfit látott, aki háttal az ágyrúdnak volt támasztva. Zilált ruhájából kilátszódott mellkasának egy része, amelyen egy sötét kézlenyomat volt látható. Mindkét kezét levágták és a sarokba dobták. A padló tele volt vértócsákkal. A férfi feje félrebillent, szemei kidülledtek. Sápadt arcából pedig arra a következtetésre lehetett jutni, hogy már hosszú ideje halott lehetett. 

“Hé!” – kiáltott fel Wen KeXing – “Miért néz ki ez az ember pont úgy, mint… az a tolvaj úriember, aki minap az utcán a karomba zuhant?” 

Cao Weining is kieresztett egy csodálkozó hangot, “Áááááá…” Odahajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a halott arcát. “Mintha ő ütközött volna belém is!” – mondta furcsállóan. 

A két testvér, akik jelenleg Zhou ZiShutól várták a megkönnyebbülést, egymásra pillantottak, hirtelen egy olyan érzés kerítette őket hatalmába, mint azokat, akiket most pottyantottak volna a világra. 

Aztán megszólalt a nő hátulról, aki oldalról hallgatózott, “Ismerem ezt az embert. Ez Fang Buzhi, a szellem róka, akinek kilenc karma van.”