Zhou ZiShu elmélkedve állt egy ideig a Sárga Forrás előtt, majd megfordult és elindult visszafele az úton. Úgy érezte, mintha túl sokat evett és henyélt volna a Zhaók birtokán, és anélkül ugrott bele a lyukba, hogy végig gondolta volna az egészet. A HuaShan klán vezére nem mondható egy tiszteletreméltó embernek, de nála is rosszabb volt a fia, aki könnyelmű és léha volt, ilyen fiatalon. 

No meg, amúgy sem meglepő, hogy azok, akik csak ide-oda sodródnak jianghuban, könnyedén késsel a gyomrukban végezhetik! Naés? Mi van akkor, ha Yu Tianjienek, vagy a testvérének levágja a fejét egy selyemszál? Neki mi köze van hozzá? 

Nem lehetett tudni, hogy Zhou ZiShut azok a szellemtörténetek zavarták-e meg, amelyeket Wen KeXing mesélt, vagy a kriptában terjengő leírhatatlan bűz. Mindenesetre rossz előérzete támadt. Miután meg hányta-vetette magában a dolgot, erre az elhatározásra jutott: Habár csak két és fél év maradt hátra az életéből, mégis költséghatékonyabbnak tűnt, hogy életeket mentsen és sérülteket gyógyítson. 

Amúgy sem tanácsos idegenek sírjába behatolni egy olyan emberrel, akinek bármikor görcsös rohamai adódhattak. 

Éppen vissza akart menni azon az úton, amelyiken jöttek, hirtelen egy nagy csattanás hallatszott. Úgy tűnt, hogy egy mechanikus zár aktiválódott valahol, aminek következtében a szűk kijárat körül minden irányban éles kések álltak ki a falból. Ezen az úton kijutni többé már nem lehetett. 

Zhou ZiShu éppen jókor lépet vissza, mivel nem sok híja volt, hogy felnyársalta őt az a rengeteg kés. Összeráncolt homlokkal nézett az acélkésekre, majd Wen KeXing fele fordulva megszólalt, “Ugyan biza kit sértettél meg?” 

Ennek a váratlan célzásnak a hatására Wen KeXing tágra nyitotta a szemeit és hihetetlen sértődöttség jelent meg az arcán, “Miért? Megsértettem én valakit is?!” 

Zhou ZiShu gúnyosan mosolygott és rázta a fejét. Megállapította, hogy nincs más választása, mint hogy végigmenjen a Túlvilágba vezető úton, hogy a másik végén megtalálja a kijáratot. Miközben haladt előre megszólalt, “Ha nem te, és nem is én, akkor…? Én csak egy névtelen senki vagyok, aki éppen belépett jianghu területére. Soha nem loptam el semmit és nem is raboltam ki senkit. Az egyetlen dolog, amit csináltam, az, hogy békésen utazgattam a hegyekben és folyókon. Ki lenne az, aki nem tud kijönni velem?” 

Wen KeXing elhallgatott egy ideig és a másik irányba fordult. Elcsodálkozott Zhou ZiShunak azon a képességén, hogy mennyi hazugságot képes összehordani. Egy idő után halk hangon megjegyezte, “Elsősorban elkísérted Zhang Chenglinget egészen a Zhaók birtokáig. Másodsorban az elhagyatott szentélytől egészen mostanáig összesen 32 embert öltél meg, beleértve a négy legveszedelmesebb bérgyilkosok egyikét, Qin Songot.” 

“Fingokat beszélsz! Mindössze tizenegyen vannak, pláné akkor, ha az embernek sok pénze van.” – felelte Zhou ZiShu. “És amúgy is, a legtöbben, aznap, az elhagyatott templomban, a te szépséged keze által haltak meg.” 

“Szóval miattad kell, hogy legyen.” – összegezte Wen KeXing miközben felemelte karcsú tenyerét. “Mióta elhagytam az otthonomat és jianghuba jöttem, még egyetlen csirkét sem öltem meg, nemhogy embereket. Hogyan is tudtam volna bárkit is megsérteni?” 

Zhou ZiShu nem vette a fáradtságot, hogy akár egy pillantást is vessen rá, csak ment előre. 

Wen KeXing igyekezett a nyomába érni. Az egyik pillanatban pedig váratlanul Zhou ZiShu elejébe állt és határozottan kijelentette, “Meglehet, nem nézek ki annak, de én valóban egy jó ember vagyok.” 

Zhou ZiShu bólogatott és megszólalt, “Nos, igen. Drága szamaritánus Wen, akkor engedj utamra, mert jómagam csak egy gyilkos vagyok.” 

Wen KeXing, mintha figyelmen kívül hagyta volna ennek a mondatnak a rá vonatkozó felületes célzását. Mindezek ellenére mosollyal az arcán folytatta, “Ha bevallod nekem, hogy az arcodat álca födi, akkor én megbocsájtok neked.” 

Zhou ZiShu elmosolyodott, “Micsoda nagylelkűség!” 

“Említésre sem méltó.” – felelte Wen KeXing 

Majd Zhou ZiShu kilépett oldalra és megelőzte Wen KeXinget. 

Wen KeXing mosolygott magában, és két lépéssel a háta mögött haladt tovább. 

A folyó vize, ami a Sárga Forráshoz vezető út mentén folydogált, élőnek bizonyult. Az áramlás meglehetősen gyors volt. Zhou ZiShu egy kavicsot rúgott a vízbe, de nem tudta megítélni, hogy milyen mély lehet, mivel folyamatosan kisebb-nagyobb örvények voltak benne. Mintha halak is lettek volna a vízben, de túl gyorsak voltak ahhoz, hogy biztosra vegye. Zhou ZiShu nem volt valami jó úszó. Egy alkalommal, amikor beleesett a mélyvízbe, majdnem meg is fulladt. Belső energiájának köszönhetően szabályozni tudta a lélegzetét, és így tudott életben maradni. Ezért, miután hosszasan megbámulta a vizet, úgy döntött, hogy távol tartja magát tőle. 

A kripta, mintha minden irányban kiszélesedett volna. A síri csendben mindössze kettejük lépteit, ill. időnként elejtett szavát lehetett hallani, melyek egyre messzebbről és messzebbről csengtek vissza az üres térben.  

Ekkor Zhou ZiShu hirtelen megállt, “Wen testvér, oda nézz!” 

Wen KeXing tekintetével követte Zhou ZiShu kezét. Nem messze tőlük egy halom csont terült el. 

Wen Kexing méltatlankodva morrogta, “A Túlvilágra vezető út szélén nem virágoknak kellene lennie? Miért vannak itt csontok, amikor az emberek már holtan érkeznek ide?” 

Zhou ZiShu kinyújtotta a karját és keresgélni kezdett a csontok között. Egy törött koponyával a kezében állt fel, míg a másik kezében egy fáklyát tartott. “Lefejezett emberek… mi? Nem! A seb egyenetlen és fognyomok is látszanak rajta. Vajon egy állat harapta volna le?” 

“Áucs, egy állat, ami képes leharapni az ember fejét?” – kérdezte Wen KeXing. 

Zhou ZiShu egy másik csontot vett fel a kezébe. Egy combcsontot. “A foglenyomat… az mégis csak foglenyomat. Noha, ezen a harapásnyom egy picivel kisebb, és az alakja sem tűnik azonosnak az előbbiéhez…” Úgy érezte, mintha ismerős lett volna neki ez a harapásnyom. Mintha már látta volna valahol, de mivel még soha nem volt halottkém⁵⁵, ezért a harapásnyom emléke kicsúszott a fejéből. 

⁵⁵ 仵作 (wǔzuò) egyrégi kínai kifejezés a halottkémre. 

Wen KeXing kissé rosszul érezte magát. Kinyújtotta két ujját és kivette Zhou ZiShu kezéből a combcsontot. Szemügyre vette a csontot egy jó darabig, végül erre a következtetésre jutott, “Ez… valóban tiszta munka. Tisztább, mint amikor én csirkecombot eszek.” 

Zhou ZiShu elhatározta, ha innen valaha is kijut, soha többé nem eszik csirkecombot. 

“Miféle lény lenne képes ilyen nyomokat hagyni? Vajon lehetséges lenne, hogy létezik itt egy vadállat? – esett gondolkodóba Wen KeXing, majd egy idő után folytatta, és újabb teóriákat eszelt ki, “Úgy hallottam, hogy a Túlvilágon létezik egy vadállat, amit Ditingnek⁵⁶ hívnak. Igazi nagyfiú. Szerinted szeret húst enni?  

⁵⁶ 谛听 (dìtīng) egy mítikus szörny a kínai Buddhizmusban, amit Ksitigarbha irányít. Úgy tartják róla, hogy képes átlátni mindenen és mindenki. Képes észlelni az ember legmélyebb, legigazabb vágyait. 

Zhou ZiShu tettetett mosollyal az arcán válaszolt, “Wen testvér, majd száz év múlva, a halálodkor lemehetsz és megkérdezheted…” Szavainak visszahangja éppen akkor ért vissza, amikor váratlanul víz csobogását hallották maguk mögött. A fekete lyuk kriptájában, a Sárga Forrás mentén, ettől a hangtól mindkettejüket kirázta a hideg. Zhou ZiShu és Wen KeXing egyszerre néztek vissza, s miközben éberen figyelték a folyó vizét, egy-egy lépést tettek hátrébb. 

Wen KeXing halkan és lassan beszélt, “Hallottam, hogy Diting nem hall ebben a világban, és hogy nincsen olyan sok belőle.” 

Egyszer csak több emberformájú lény jött ki a vízből. Egyesek meglehetősen hosszú végtagokkal rendelkeztek, míg mások nagyon alacsony termetűek voltak. Egész testük meztelen volt, bőrük és húsuk sápadtak volt a víztől, és nagyon hosszú hajuk volt. Testüknek egy-egy része természetellenesen nagy volt. Egy normál emberéhez képest kétszer, háromszor akkora. A sötétségben a szemük halványan világított. Látni lehetett, amint ezek az fények lassacskán közeledtek feléjük. 

Zhou ZiShu hirtelen lehúzta a fejét, beleharapott a csuklójába, hogy megnézze fogainak vékony lenyomatát. Végül halkan odaszolt Wennek, “Már emlékszem… azok a kisebb harapásnyomok… azok…” 

Wen Kexing hátra lépett és megkérdezte, “Mik azok?” 

“Emberi harapásnyomok.” 

Wen KeXing, ennek hallatán megmeredt egy pillanatra és száraz köhögés fogta el. Kiegyenesítette ingének ujját és a haját, végül pedig ökölbe szorította kezeit szörnyetegek láttán, melyek lassan közeledtek feléjük. Megszólalt, “Nos… drága testvéreim, nem szándékoztam betörni ebbe a terembe, és nem akartalak megsérteni benneteket, ezért kérlek…” 

Ennek hallatán Zhou ZiShu gúnyosan felnevetett. Az egyik legközelebb levő szörny kinyitotta a száját, és egy nyomorúságos üvöltést hallatott, majd Wen KeXing irányában kezdett el rohanni. 

Wen KeXing méltatlankodva felkiáltott, “Még nem fejeztem be a beszélgetést.” De testét azonnal jobbra-balra kapkodta, akár egy gyenge falevél, hogy kikerülje a szörny támadásait. A szörny meglepően gyorsan mozgott és reagált. Azonnal irányt változtatott és máris üldözte őt tovább. Kinyújtott karmai olyanok voltak, mint valami hideg fénynyaláb, ami a földet kapirgálja, s közben öt centis⁵⁷ mélyedéseket hagy a földön. 

⁵⁷ 寸 (cùn) hagyományos kínai hosszmértékegység. Kínai hüvelyknek is ismerik. 1 cun 1,312 angol hüvelyket tesz. 

Zhou ZiShu mosolyogva megkérdezte, “Na mi a helyzet Wen testvér, beláttad, hogy itt a beszéd hasztalan?”  

A szörnyek ostroma megkezdődött. Zhou ZiShu már nem bírta felnőtt módjára kezelni ezt az egészet. Hamar rá kellett eszméljen arra, hogy valóban nem voltak emberi lények. Testük hihetetlenül erős volt és rendkívül nagy rombolásra voltak képesek. Ugyanakkor nagyon gyorsak voltak, és úgy tűnt, hogy nem éreznek semmiféle fájdalmat. 

Zhou ZiShu egy erős csapást mért az egyik szörny mellkasára, habár már nem volt sok ereje. Egy nagyobb kővel talán sikerült volna betörnie a szörny mellkasát. Azonban ki számított arra, hogy a szörny hirtelen kilép oldalra, és a nagy lendülettől erősen nekicsapódik a falnak. Többször próbálkozott feltápászkodni, közben enyhe nyöszörgést hallatott. A következő perben pedig már újra talpon állt, támadásra készen. 

Zhou ZiShu legbelül halálra volt rémülve. Képtelen volt felocsúdni abból, amit az imént látott. Nem tudta elképzelni, hogy miféle szörnyeteg lehet ez, amivel szembe kell néznie. 

A következő pillanatban pedig egy reccsenés hallatszódott közvetlenül mellette. Mint utólag kiderült, egy szörny volt az, ami hátulról settenkedve készült rátámadni, de Wen KeXing még időben a nyakát törte.  

Wen KeXing mosolyogva megszólalt, “Most az egyszer megmenttettelek.” 

Zhou ZiShu felismerte, hogy ezek a lények nagyon erősek a testük minden egyes pontján, kivéve a nyakukat. Ez volt az egyetlen pont, ami meglehetősen törékenynek bizonyult. Sőt, azok a példányok, amelyeknek a feje volt túl méretes, alig bírtak a nyakukat egyenesen tartani. 

Zhou ZiShu kissé meglepődött Wen KeXingen, hogyan tudott ilyen hamar erre rájönni. De még így is udvariasan megköszönte neki, “Köszönöm.” 

Ekkor egy másik szörny tört rá. Zhou ZiShu kicselezte, aminek következtében a szörny üresen futott előre a lendülettől. Ekkor Zhou ZiShu behajlított könyökkel erősen megütötte a szörny hátát. Végül ujjait a feje köré kulcsolta, és egy szempillantás alatt kitekerte a nyakát. 

Ketten, ezzel az eljárással végeztek még vagy 3-5 szörnnyel, mintha tyúkok nyakát tekerték volna ki. De azoknak a lényeknek mégis volt némi sütnivalójuk a fejükben. Látva, hogy semmi esélyük sincs ez ellen a két férfi ellen, megijedtek. A legelső erősebb egyed ismét kitátotta a száját és üvöltött egy nagyot, mire lassan, egytől egyig visszavonultak a folyóba. Ez a bizonyos egyed időről időre kidugta a fejét a vízből és árgus szemekkel figyelte ezt a két rendkívül erős betolakodót. 

Zhou ZiShu suttogva megjegyezte, “Ezeknek a lényeknek a méretéből ítélve, attól tartok, egy más lénynek is kell itt élnie, mert ezek képtelenek lennének bárkinek is leharapni a fejét. Jobban tennénk, ha nem időznénk itt sokáig!” 

Wen KeXing hosszú ideig volt csendben, mire válaszolt, “Átgondoltam.”  

Zhou ZiShu azt hitte, hogy Wen KeXing is azon tűnődik, hogy mi lehet az, ami képes leharapni egy ember fejét, ezért megkérdezte, “Mit gondolsz, mi lehet az?” 

Wen KeXing válaszolt, “Egy igazi ember bőre, ha erősen megcsípik, akkor pirosra változik, és az szabadszemmel is látható. Ha megengeded, hogy megcsípjem az arcodat, akkor a kezeid és a lábad alapján tudni fogom, hogy változtattál-e magadon valamit is.” 

Zhou ZiShu sarkon fordult és szó nélkül távozott, és szentül megfogadta magának, hogy soha többet nem fog semmi komolyat kérdezni ettől az agygörcsös embertől. 

Wen KeXing szorosan követte és megszólalt, “Biztos vagyok benne, hogy ludas vagy, amiért nem engeded meg, hogy megcsípjelek. Máskülönben miért takargatnád a kezeidet és a lábadat? Vagy tán túlságosan jóképű vagy és tartasz attól, hogy a pártfogód molesztálni fog? Ne aggódj Zhou testvér, ez az ember itt melletted, egy igazi becsületes úriember. Ígérem, nem teszek semmi rosszat, csak engedd meg, hogy egy pillantást vessek az igazi arcodra…” 

Zhou ZiShu úgy tett, mintha meg sem hallotta volna ezt. Csak lépkedett előre, s közben Wen KeXing hangját hallgatta, amint azt mondja, “Meg kell hagyni, az álcázási képességed igazán kiváló. Nem ismerek senkit a harcművészetek világában, aki annyira jó lenne, mint te. Lehetséges lenne? … Egyike lennél a Mennyek Ablaka embereinek?” 

Zhou ZiShu léptei hirtelen abbamaradtak. Wen KeXing mosolya igen sokatmondó volt még a kripta sötétjében is. De Zhou ZiShu mindössze a mutatóujját emelte fel, hogy megállítsa Wen KeXing lépteit. “Te… hallottad ez?” – suttogta. 

A két férfi elhallgatott, és a kripta mély sötétjében egy vadállatnak a távoli üvöltésére lettek figyelmesek. Zhou ZiShu ismét megszólalt suttogó hangon, “Ez biztos az lesz, ami képes leharapni az ember fejét.” 

Wen KeXinget, nyilvánvalóan nem foglalkoztatta semmi más, semhogy egy lény, ami képes emberfejeket leharapni. Szemeit még mindig Zhou ZiShun meresztette, gondolkodón, de látta, hogy a mellette levő ember ügyet sem vet arra, amit éppen mondott, csak éberen hallgatta őt. A tekintetétől egészen az arckifejezéséig, egy hajszálnyi változást sem észlelt rajta. 

Még egy üvöltés hallatszott. Ezúttal egyértelműen hangosabb volt, mintha az a valami közeledett volna feléjük. Zhou ZiShu úgy találta, hogy a vízben levő szörnyek, mintha tartanának a közeledő szörnytől, mert mindegyre visszahúzódtak. Zhou ZiShu kinyújtotta a kezét, hogy maga után rántsa Went, és a két férfi befordult egy másik ösvényre. Zhou ZiShu közben elővett az ingujjából egy kisüveget, és elkezdett a földre szórni valamit belőle. 

Majd a kettő meghúzódott egy sarokban, miközben lélegzetüket is visszafogták.