Prológus: Elköszönés a királyi udvartól

Virágba borult szilvafák pompáztak az udvarban, szirmaikkal borítva a földön mindent. Első tekintetre, a szirmok, mintha a még el nem olvadt hó részét képezték volna. A lenge szél kényelmesen hordta szét őket a kertben, beborítva mindent. 

Félhomály hullt alá, mint egy függöny, és az ereszeken tükröződő hold annyira hűvös volt, mint a kristálytiszta víz. 

A kicsiny udvar távoli sarkában, félig takarva a virágzó szilvafától, volt egy sarokkapu, ami úgy festett, mintha már hosszú ideje ott állt volna. A kaput két, megtermett férfi őrizte, talpig fegyverben és páncélban. Az ajtón belül egy meglehetősen tágas helyiség állt.  

A veranda szűk és zsúfolt volt, ami egy kikövezett ösvény fölé tornyosult. Az ösvény egy koromfekete börtönbe vezetett, ahol a légkör komor és nehéz volt a halál bűzétől. A halovány virágsziromillat, – mintha elvágták volna a bejáratnál – már képtelen volt eljutni erre a helyre. 

Bent, még több őr állt különféle fegyverekkel, meredten, mozdulatlan. A cella csövei, amit őriztek, annyira vastagok voltak, mint egy felnőtt férfi karja.  

Tovább haladva a börtön sötét és szűk ösvényén, három hatalmas, gépezetet rejtő kőajtó állt, melyeket gondosan őriztek. Az ajtók mögötti tér, a halandó élettől végképp mentes volt. Mintha az ide vezető hosszú ösvény a túlvilágba vezető út lett volna, tele sértett lelkekkel, lidércnek tűnő, pislákoló fényekkel megvilágítva. 

A börtön végében levő cellából egy halk férfihang kivehetetlen mormogása hallatszott, majd egy pillanatnyi csend következett. Ez a csend olyan volt, mint amikor valaki megkönnyebbülten és erőltetés nélkül felsóhajt. 

Hirtelen, metsző sikoly vágott át a börtön koromsötétjén, amitől a másodperc töredékéig kialudtak a fények. A sikoly borzasztóan fülhasogató volt, akár egy haldokló állaté, annyira, hogy ennek hallatán minden emberi lélek beleborzongott volna. 

A cellának háttal álló két őr közül az egyik, újonnan érkezőnek látszott fiatal, meglehetősen tapasztalatlan ábrázata miatt. Nem tudta megállni, beleborzongott a sikoly hallatán. Rápillantott a társára, aki, mint egy süket, úgy állt a helyén, akár egy hegy, egyenesen és elmozdíthatatlanul. Így ő is összeszedte magát és lesütötte a tekintetét. 

De a sikoly még hosszabb és még élesebb lett. Az ember addig sikolytozott, amíg a hangja és a tüdeje bírta, míg nem a sikoly – szenvedésének további bizonyítékaként – szerencsétlen nyöszörgéssé nem változott.  

Az újonc őr testét folyamatosan libabőr járta át. 

Körülbelül egy tömjénfüstölő-pálcányi idővel¹ később a hang végül elhalt. Kis idő múlva egy félholtnak kinéző középkorú férfit húztak ki az őrök. A karjai csupaszok voltak, a feje az egyik oldalra lógott, a haját izzadság áztatta, ajkai összeharapdálva, szájának sarkából pedig vér habzott. Látható sérülései nem voltak, kivéve a hét fő akupunktúra pontot a hasfalán és a mellkasán, melyekbe karmazsinvörös csavaros szegeket ütöttek. Ez az egész egy különös és rettenetes imapapírra rótt átok látványát nyújtotta. 

1 炷香的功夫(Zhù xiāng de gōngfū) Füstölőrúd leégésének ideje – Széles körben elterjedt módszer az idő mérésére az ősi Kínában. Egy 30 cm-es füstölőrúd megközelítőleg 40 perc leforgása alatt ég le.

A fiatal őr, nem tudta megállni, tekintetével végigkövette az embert, amíg az eltűnt a kőkapu mögött. 

Épp abban a pillanatban megszólal valaki hátulról, “Megbántad, most, hogy láttad ezt? 

Az őr láthatóan remegett félelmében, miközben odafordult a türkizszínű köpenyben levő férfihoz, aki némán bukkant fel a háta mögött és csak az ég tudja mennyi ideje állhatott ott. A másik őr már térden volt, amikor ez sietve a példáját követve megszólalt, “Vezérem.” 

A köpenyes férfi húszas éveinek a végén járhatott, aki skoláris magasztossággal járt-kelt, de tekintetén betegség nyomait lehetett felfedezni. Arca éles, szemei világosak, vastag szempillái látszólag elrejtették a fél arcát, amikor lenézett, ami gyakori szokása volt. Azon ritka alkalmakkor, amikor a férfi tekintetét felemelte, a szemeiben hűvös ridegség volt látható. Mindezek mellett az orrán levő elegáns lejtő, és az ajkainak a szemtelen íve egy meglehetősen csalóka hatást keltett a jóképű kinézetén. 

A férfi a fiatalabbik őrre nézett, miután észrevette a tiszteletmegadó köszöntést, lágyan mosolyogva, “Te új vagy?” 

A fiatal őr bólintott. “Igen, Vezérem.” 

A köpenyes férfi kétszer megveregette a vállát, “Akkor vésd az eszedbe, mostantól fogva ne hívj ‘Vezéremnek’. A cím most már nem az enyém. Legközelebb egyszerűen csak hívj Zhou mesternek.” 

A fiatal őr gyorsan felnézett, majd le és tisztelettudóan mondta. “Igen, Zhou mester.” 

Mire a férfi bólintott, és intett egyet a karjával, “Ti ketten elmehettek, egy kis teret akarok magamnak.” 

A két őr engedelmeskedett és egymás mellett haladva kimentek. A fiatalabbik, megint nem tudta megállni, egy pillanatra visszanézett a köpenyes férfire, amint az ajtófélfának támaszkodik, tekintete az égre szegeződik, mintha nézne valamit, de ugyanakkor semmit. Valahogy úgy tűnt neki, mintha a férfi el akart volna menni messzire, valahova nagyon messzire. 

Miután az első vasajtó leereszkedett, a mellette levő idősebbik őr váratlanul megszólalt halkan, “Látva az Urat kedvesnek, kegyesnek és műveltnek, elhinnéd, hogy ő volt az, aki betette a ‘Három Őszig tartó Hét Nyílás Szögeit’ az öreg Bi Úrba?” 

A fiatalabbik meghökkenve nézett vissza az öreg társára. A halántékánál őszülő öreg férfi felsóhajtott: “Sok minden van, amit még nem értesz. Ha egyszer beléptél a Mennyek Ablakába, onnan nincs kiút. Elmenekülni innen vagy holtan, vagy teljesmértékű fogyatékossággal lehet.” 

A Rong-házi DaQing uralkodásának negyedik évére, csak a Mennyek Ablaka nevének hallatára, nemcsak a köznép, hanem az egész királyi udvar rettegett félelmében.  

A Mennyek Ablaka, egy hírszerzőkből és orgyilkosokból álló szervezet, ami csakis az uralkodóhoz volt hű. Nem volt információ arról, hogy hányan vannak, hogy hol tartózkodnak – semmi kétség, a hatalmuk elérhet a világ végére is. A szervezetet a Rong-házi uralkodó, He Lianyi hozta létre, akkor, amikor még Koronaherceg volt. Mára már teljes mértékben szervezett és szigorúan szabályozott volt. 

A Mennyek Ablakának legelső vezére, a türkizköpenyes férfi volt, a Négy Évszak klán egykori vezetője, akit ma Zhou mesternek, vagy Zhou ZiShunak hívnak. 

Legyen szó a palotáról, vagy a kereskedők “titkairól”, a Mennyek Ablakának szervezete előtt semmi nem számított titoknak; éppen ezért az alakulat egyik főszabálya szerint, addig míg egy személynek szája van és beszélni tud, addig nem hagyhatja el a szervezetet, hacsak nem halott, vagy önkéntesen nem kérte magának a Három Őszig tartó Hét Nyílás Szögét. 

Az úgynevezett Három Őszig tartó Hét Nyílás Szöge egy olyan büntetés, melynek során belső energia² segítségével az illető mellkasán és hasfalán található 7 legfontosabb akupunktúra pontba mérgező szögeket döfnek, ezáltal blokkolják az illető 8 Meridiánját,³ lebénítva annak a harcművészeti képességeit, továbbá azon képességeit, hogy beszélni vagy akár mozogni tudjon. A három év elteltével, a méreg teljes mértékben felszívódik az öt főszervben, legvégül pedig teljes mértékben elveszítik az életenergiát adó qíjüket. 

2 内力 (nèilì) A kultivált energia a harcművész testében. 

Abban a három évben cél nélkül tengették az életüket, és ez a tapasztalat rosszabb még a halálnál is. 

De még így is, időről időre voltak olyanok, akik inkább járták a világot élőhalottként, csupán azért, hogy kiléphessenek a Mennyek Ablakának hálójából. 

Az a három év, ameddig még életben maradhattak, a birodalmi ajándék legnagyobb áldását jelentette a számukra. 

Miután elbocsájtott mindenkit, Zhou ZiShu visszatért a kicsi cellába, becsukta az ajtót, kezeit összefogta a háta mögött, mély gondolataiba merülve körözött a helyiségben. Egy hét is eltelt, mire megállt és a szoba egyik sarkának falából elővett egy kis dobozkát, benne a hét Szöggel. Azok a rémisztő apró dolgok, a szilvafa virágillatához képest komor aromát árasztottak. Zhou ZiShu mély lélegzetet vett, majd kinyújtotta a kezét, hogy levesse ruháit. 

A felszínen karcsúnak és arányos testfélépítésűnek látszott, de amint levetette öltözékét, egy összeaszalódott test került láthatóvá, mintha valami folyamatosan szívná ki belőle az életet. Szikár testének vázán már tisztán kivehető volt a hat Szög, melyek minden bizonnyal már hosszú ideje benne lehettek, majdnem egybe nőttek az élő szövettel. 

Gúnyosan mosollyal nézett végig magán. Felkapott egy kést oldalról, összeszorította a fogait, gyors mozdulatokkal nyeste le a szögekbe kapaszkodó húst, mintha az nem is a saját húsa lett volna. Nem került sok időbe és mellkasa csurom vérben volt. A már hosszú ideje bent levő szögek pedig úgy tűntek, mint amiket frissen tettek volna be. 

Ekkor mintha valami megszakadt volna benne, felüvöltött fájdalmában, erejét vesztve pedig a falnak dőlt a sarokban. Lassan csúszott lefele, miközben teste kontrollálhatatlanul remegett. Ajkai halálosan sápadtak voltak, a fogai még csikorogtak; majd hirtelen görcsöt kapott, a szemei tágra nyíltak, majd lassan lecsukódtak, feje pedig kicsavarodva lógott az egyik oldalon. 

Arca sápadt volt, vérfoltokkal borítva, úgy nézett ki, mint egy holttest. 

Két napig feküdt ott mozdulatlan. A második nap hajnalán, a cellában összetekeredett férfi teste megrándult. Lassan kinyitotta a szemeit, amikor először megpróbált felkelni, rozoga lábai nem bírták meg és visszaesett. A második próbálkozást követően sikerült feltápászkodnia. Előhúzott egy selyemdarabot, vízbe áztatta, majd gondosan letörölte a mellkasára száradt vért. Tiszta öltözetet vett magára, végül pedig, egy Szöget rejtett a markába. 

Vett egy mély lélegzetet, tágra nyitotta a cellaajtót és kisétált. 

Elhagyta a börtönt és az udvar fele ment, ahol a szilvafavirágok és a félig elolvadt hó volt. Zhou ZiShu nyugtató aromát érzett, ami mélyen átitatta őt, ezáltal megtisztítva a vér kellemetlen szagától. Hosszú ideig állt a virágba borult szilvafa alatt, miközben csak szívta magába a virágok illatát. Arcán egy alig észrevehető mosoly jelent meg, önkéntelenül. 

Újra sóhajtott egyet és halkan megszólalt, “Hát itt van.” 

Egy feketébe öltözött személy tűnt elő a semmiből, testét meghajtva várta, hogy parancsot kapjon. Zhou ZiShu egy sötétszínű parancstáblát dobott oda neki, mondván, “Menjen és mondja meg Duan házmesternek, hogy kérjen időpontot Őfelségétől.” 

A férfi átvette a táblát és nyoma tűnt az úton, ahonnan előjött, mintha nem is létezett volna. 

Duan Pengju házmestert, maga Zhou ZiShu léptette elő, miután az utóbbi elsajátította a Mennyek Ablakának a tanait és csakis az ő utasításainak engedelmeskedett. Ennek az embernek megvoltak a kellő képességei, de még az ambíciója is, hogy vezér legyen, és ezt az ambíciót sosem rejtette véka alá. 

Olykor saját magát, egykori fiatalabb énjét vélte felfedezni benne Zhou ZiShu. Kisvártatva, megérkezett Duan Pengju a parancstáblával, de kissé össze volt zavarodva, elvégre a szervezet tagjai nem tárhatták fel kilétüket. Nem kapnak valami sok esélyt arra, hogy Őfelségével találkozhassanak. Az egyetlen kivételt ez alól maga Zhou ZiShu, a szervezet vezetője jelentette, de ő is csak hétköznapokon találkozhatott vele. 

Zhou Zishu nem mondott sokat, csupán reggelire hagyta magára Duan Pengjut. Reggeli után a házmester megszólalt, “Menjünk.” – miután felidézte, hogy Őfelsége koradélelőtti tanácsülést akar tartani.  

A palota fele vezető úton, noha Duan Pengju nem tudta pontosan, hogy melyek mesterének a szándékai, de némán követte. 

A kettő egymást követően érkezett az Uralkodó tanulószobájába. A Rong-házból való Uralkodó, He Lianyi már várt rájuk, ezért azonnal magához kérette őket. Üdvözlés pompázatos formaságai után, Zhou ZiShu egy bambuszcsövet húzott ki ingének az ujjából és odanyújtotta He Lianyinak. “Őfelsége, itt van az utolsó küldetés eredménye.” 

He Lianyi elvette, de nem sietett, hogy átnézze, helyette Zhou ZiShut mérte fel miközben a homlokát ráncolta, “Egyre rosszabbul nézel ki. Miután itt végzel, azonnal hívasd a királyi gyógynokot. Valamilyen sötét sérülésnek kell lennie a testeden. Ne hanyagold tovább. Bármilyen belső sérülés esetén nem hagyatkozhatsz csak a fiatalságodra.” 

Zhou ZiShu elmosolyodott, de nem bólogatott a fejével, csak válaszolt, “Méltatlan vagyok Őfelsége aggodalmára.” 

He Lianyi egy pillanat erejéig Duan Pengjura tekintett, majd megkérdezte, “Miért van itt Pengju is ma? Néhány napja nem láttalak, de mindig jókedvre derülök, amikor látlak.” 

Duan Pengju hunyorított apró szemeivel, “Őfelsége megtisztel, hogy megannyi teendője mellett emlékszik még egy magamfajta szolgára is.” 

He Lianyi elkacagta magát, azonban sejtette, hogy Zhou ZiShunak van még valami mondandója a számára, ezért először kibontotta a bambuszcsövet. Kihúzott belőle egy kicsi papírtekercset, majd szemeivel végigfutott rajta. Arcán mosoly jelent meg, végül Zhou ZiShura emelte a tekintetét. “Az ügy tökéletesen volt kivitelezve. Mivel szeretnéd, hogy megjutalmazzalak, ZiShu?” 

Ennyi volt. 

Zhou ZiShu hirtelen megemelte a ruháit és térdre ereszkedett, Duan Pengju nem tudta, mi tévő legyen, ezért ő is letérdelt. 

He Lianyi összehúzott homlokkal megkérdezte, “Mit csinálsz?” 

Zhou ZiShu lágyan suttogott, mivel gyenge volt, “… csak egyetlen szívességet kérek Őfelségétől.” 

He Lianyi élénk mosollyal az arcán megszólalt, “Kelj fel és beszélj! Az elmúlt években folyamatosan élet és halál között voltál az én érdekemben. Az országot leszámítva, mi az, amit ne tudnék megadni neked? Gyerünk, beszéljük meg!” 

Zhou ZiShu kiegyenesedett, de még mindig térden állt, majd csendben lehántotta magáról öltözékének rétegeit. Amint kibontotta vastag és vízálló ruháit, vér szaga árasztott el mindent azonnal. A frissen levakart sebek újra véreztek a gyaloghintóban való zötykölődés miatt. 

“ZiShu!” – ugrott ki a székéből He Lianyi. 

Duan Pengju rémülten hallgatott. 

Zhou ZiShu kinyitotta csontos kezét, amiben az utolsó Szög állt és ezt mondta, “Őfelsége, a miniszter saját maga ütött be már hatot belőlük. A hetedik beütése után már nem leszek képes eljárni királyi ügyekben. Ezért most búcsút mondok, és csak annyit kérek, hogy Őfelsége engedélyezze, hogy Pengju befejezhesse, amit a miniszter elkezdett.” 

He Lianyi meg volt döbbenve, egyetlen szó sem tudott kijönni a száján. Hosszú idő után, lehangolva ült vissza a helyére, dühében pedig a tanulószoba mennyezetének a gerendáit bámulta, motyogván, “Yun Xing  északnyugaton állomásozott, BeiYuan… BeiYuan nincs többé, és most még te is elhagysz engem?” 

Zhou ZiShu csendben maradt. 

Néhány merengéssel töltött perc után, He Lianyi felsóhajtott, “Valóban magamra maradtam.” 

Zhou ZiShu folytatta: “Őfelségének nem kell aggódnia a Mennyek Ablaka miatt. Pengju már évek óta mellettem szolgált, hiszek a képességében…” 

Duan Pengju félbe szakította: “Vezérem! Nem mondhatod ezt, soha nem voltak ilyen szándékaim… Nem… Nem mondhatod…” 

Zhou ZiShu suttogott, “Ezek a Három Őszig tartó Hét Nyílás Szögei, három szívszorongató év múlva így is úgy is meghalok. A meghúzott íjat, nem lehet visszafordítani.” 

Meghajolt He Lianyi előtt, de fejét már nem emelte fel a meghajlás után, “Kérem, vegye figyelembe mindazt az évet, amit Őfelsége szolgálatában töltöttem miniszterként, és teljesítse ezen kérésemet.” 

He Lianyi ridegen bámult a véráztatta férfira. Abban a pillanatban senki sem tudta, hogy ez a becsületes uralkodó mire gondol — az elővigyázatosság, a kidolgozott számítások, a háború öreg lángjai, a keserű küszködések, mindezek az évek… Ő, végül megszerezte a trónt, végre a világ ura lehetett, de mindenki más meghalt, magára hagyva őt. 

Senki sem szökhet el míg a világ az elkerülhetetlentől, vagy az idő magányától. 

Hosszú idő után, becsukta a szemeit és intett egyet a karjával. 

Zhou ZiShu ajkának sarka mosolyra húzódott, “Köszönöm, Őfelsége.” 

Úgy nézett ki, mintha a legviccesebb mesével találkozott volna. Betegesen sápadt arca halványan elpirult. Nagy élvezettel, Duan Pengju felé fordult, miközben a kezébe nyomta az utolsó szöget, “Csináld.” 

Duan Pengju habozott egy ideig, majd a szájába harapott, felemelte a sötétvörösszínű szöget és egy határozott mozdulattal beszögezte azt tulajdonosának húsába és vérébe. Hosszú évekig szemtanúja volt, így tudta, hogy ez a módszer hatalmas fájdalmat okoz, annyira, hogy még a legerősebb ember is összerogyna és sikolytozna miatta. De Zhou ZiShu csupán megrezzent enyhén, teste még mindig egyenesen, mozdíthatatlanul tartotta. Semmi sikoly, csak egy-egy alig hallható nyöszörgés, és még azok a nyöszörgések is, mintha örömet tartalmaztak volna. 

Duan Pengju azt gondolta, hogy az urának meg kellett bolondulnia. 

Zhou ZiShu sokáig mozdulatlan maradt, majd He Lianyi irányába fordult lehajtott fejjel, arca fehér, mint a papír. 

Testében az erő lassan fogyatkozott, zsibbadtság véve erőt rajta. Utolsó szavai ezek voltak, “Őfelsége, vigyázzon magára.” 

Anélkül, hogy megvárta volna He Lianyi válaszát, kivonult a tanulószobából. Egy szempillantásnyi idő alatt, mintha tovatűnt volna mindaz a teher, ami a vállait nyomta. Alakjának körvonala megvillant egy pillanatra, majd nyomtalanul eltűnt.