“Én Zhang vagyok, Zhang ChengLing.” A fiatal fiú leült, kerek arca komor volt; ruhái, még ha rongyban is álltak, színükből ki lehetett venni, hogy jó minőségű, drága anyagból készültek. Nem valami olyan anyagból, amit egy átlagember viselt volna.  

“Zhou…” Megállt, nem tudta, miként szólíthatná meg ezt a koldusszerű embert. 

“Csak szólíts nagybácsinak.” – választolt kirívóan. 

Zhang ChengLing próbált mosolyogni, de nem igazán sikerült. Leeresztette a fejét, a szentély belsejében levő, imitt-amott zöld fűcsomókkal benőtt poros földet bámulta. Sokkos állapotban volt. Ez a hatalmas tragédia váratlanul, egy szempillantás alatt tört rá, és az elméjének még fel kellett fognia a történteket. 

Gu Xiang suttogva motyogott, “Zhang ChengLing? Ismerősen hangzik.” 

Zhou ZiShu megkérdezte, “A te apád Zhang Úr, a Nanhe birtok ura?” 

“Te vagy Zhang Yusen fia?” fakadt ki Gu Xiang meglepetésében. 

A kétség és a ‘Hogyan a csudába lehet Zhang Yusennek egy ilyen haszontalan utóda?!’ gondolat egyértelműen ki volt írva az arcára. 

Zhang Chengling, minden bizonnyal látta a lánynak ezt az arckifejezését, mivel feje még jobban leereszkedett, és kezeit ökölbe szorította maga mellett kétoldalt. 

Zhou ZiShunak hamar félbe kellett szakítania Gu Xiangnak ezt a lélekromboló értekezését, mert a korábbi tapasztalatokból ítélve tudta, hogy ez a lány képes kimondani bármit, amit az ember utálna másoktól visszahallani, ezért felköhintett és megszólalt, “Nem is tudtam ezt, Tiszteletlen voltam, elnézést kérek.” 

Gu Xiang elkezdte kérdésekkel bombázni őt, “Az apádnak jó kis hírneve volt, ugye… Pár nappal korábban, amikor ebbe a városba érkeztünk, hallottunk az ő fiatalkori dicsőséges napjairól és arról, hogy a család meg az üzlet egész jól virágzott. Az emberek azt beszélték, hogy miután sikeres lett, itt telepedett meg, és félig-meddig elzárta magát a külvilágtól, nem avatkozva bele semmilyen ügyletbe. A birtokra látogató vendégek még azt is mondogatták, hogy a klán egy meglehetősen tisztességes harcművészeti szintet ért el, ezért senki sem mert velük kikezdeni. Ki akarna téged levadászni az éjszaka közepén, amikor egy híres-neves apád van? 

A lány modorában és hanghordozásában lappangott valami megvető gúny, ami felháborodást keltett a szolgálónőben, “Az én Uram volt a legjobb jótevő ember a világon! Keresve se találhatnál ezen a világon nála tisztességesebb, jószívűbb és nagylelkűbb embert; még akkor is segített az embereken, amikor azt sem tudta, hogy kik ők…” 

Gu Xiang ismét összehúzta a szemeit, és érces hangnemben megjegyezte, “Rendben, rendben néném, már mindannyian tudjuk, hogy mennyire remek apja volt ennek tökfilkónak itt, de ez a tisztességes és nagylelkű apa megakadályozta, hogy éjnek évadján kettőtöket ide le üldözzenek?” 

Zhang Yusen nem rég töltötte be az 50. évet, és nem volt túlzás, ha valaki erényesnek és magas tekintéllyel rendelkező személynek tartotta volna. Noha, mióta letelepedett, és elkezdte megalapozni a családját, nem nagyon vett részt a harcművészetek világának ügyleteiben; de ha egy nagyléptékű esemény megszervezéséről volt szó, még így is kötelező lett volna meghívót küldeni neki. Zhou ZiShu úgy érezte, hogy a holtaknak kijár némi tisztelet; noha meglehet, hogy a lánynak ez a fajta hozzáállása nem volt szántszándékos, még akkor is modortalanságnak számított a részéről, hogy ilyen dolgokat mondott ezért félbeszakította a lányt, “Ki volt az, aki, éppen most, meg akart ölni titeket?” 

Zhang ChengLing elhalkult egy pillanatra, majd megszólalt az orra alatt beszélve, “Ő Xue Fang, az Akasztott Szellem.” 

“Mit mondtál?” 

“Mit mondtál?” 

Kiáltott fel Zhou ZiShu és Gu Xiang majdnem egyszerre. Az előbbi összehúzta a szemöldökét, míg ez utóbbi arcán valami furcsa meglepődött arckifejezés jelent meg. 

Zhang ChenLing megismételte magát minden egyes szót kihangsúlyozva, “Ő Xue Fang, az Akasztott Szellem, a saját füleimmel hallottam, amint valaki ezen a néven szólította…” 

Mély lélegzetet vett, mintha visszaemlékezett volna, ugyanakkor rájött volna valamire: a vér azon az éjjelen, a füst, a tűz, a sikolytások – mind egyszerre törtek rá. Reszketett, mikor felállt, arca sápadt, teste görcsösen rángatózott, egy mukkot sem volt képes kiejteni. 

Gu Xiang kissé neveletlenül, közben az ujjával a fiúra mutatott, “Rohama van?” 

Zhou ZiShu arca komoly maradt. Odament a fiúhoz, és enyhén megdörzsölte azt az akupunktúra pontot, ami segít a fiúnak elájulni. Amikor Zhang ChengLing öntudatlanul és ellágyulva rogyott a karjaiba, óvatosan lefektette a földre. Felsóhajtott “Ez elméje felmondta a szolgálatot a hirtelen feltörő emlékektől. Először hagyjuk őt pihenni egy ideig.” 

Az éppen pánikban levő asszonyhoz fordult, “Asszonyom, vajon ki lehetett az, aki a Zhang család elleni összeesküvést szőtte?” 

A nő, miután látta Zhang Chengling jelenlegi állapotát, elvesztette minden lélekjelenlétét. Hosszú ideig csak úgy patakzott a könnye és a taknya, míg végül sikerült felelevenítenie az eseményeket – éjfélkor, hirtelen lángra kapott a hátsó udvar; aztán hirtelen megjelentek a feketeruhás emberek, akik mint gonosz démonok, úgy szálltak alá az égből. 

A legrémisztőbb az volt, hogy mind az a vendég, az a sok “mester”, akik megvédhettek volna mindent, egy ujjcsettintéstől képtelenek voltak visszavágni, és elhagyták az udvart minden ok nélkül. 

Csupán ez a különc ember, az öreg Li maradt ott, aki ezelőtt öt évvel érkezett a Suzhou folyóhoz, hogy embereket és árut szállítson a folyón, de titokban mindig is óvta a Zhangokat, de csak a háttérből, anélkül, hogy valaha is belépett volna a birtokra. Azzal érvelt, hogy a Zhangok étele olyan, mint valami tisztító “szer”, aminek gyógyhatása van, és ahhoz, hogy valaki kiérdemelje ezt az ételét, vendégnek kell lenni; ő ezt végképp elvetette, ő csupán azért adósságának a törlesztése miatt van itt. 

Ennek a bizonyos különcségnek köszönhetően menekült meg a Zhang vérvonal, habár így is alig. 

Egy idő után, Zhou ZiShu felsóhajtott. “Valóban, az öreg Li Testvér, egy különleges ember volt közöttünk.” és ismét odafordult a könnyező asszonyhoz; a nő egy egyszerű szolgáló volt. Képtelen volt értelmileg felfogni a körülötte zajló eseményeket. “Vannak még rokonaid?” 

A nő bólogatott, “Van egy unokaöcsém a város déli részén.” 

Zhou ZiShu elővett egy aranyrudat és odanyújtotta a nőnek, “Vedd ezt el és menj a saját utadon; a lehető legnagyobb hűségről tettél bizonyosságot, azáltal, hogy követted idáig a Zhangok ifjú mesterét. Idős korod miatt nincs értelme tovább törnöd magad – az utcán heverve a hideg szélben – az ifjúúr mellett.” 

A nő elvette az aranyat és ösztönösen beleharapott. Majd zavarodottan mosolygott, amint rájött, hogy mit csinált. Abbahagyta a sírást, és lágyan megjegyezte, “Igen, ez itt valóban túlságosan öreg, csak terhet jelentene az ifjú mester számára.” 

Amúgy sem szándékozott egy percnél sem tovább maradni azon a nádfödeles helyen, ami telis-tele volt holttestekkel, így azonnal elment. Zhou ZiShu arra gondolt, hogy mivel a nő csak egy egyszerű szolgáló, nagy valószínűséggel nem üldözték volna őt. A nő kifejezte háláját, míg Zhou ZiShu kifejezéstelen arccal nézett a távolodó nő után. 

Éjfél volt, Zhou ZiShu mellkasát, mintha valami tű szúrta volna át. Tudta, hogy a Szögek vacakolnak ismét. Ez nem az a fajta fájdalom volt, mint amikor a bőr és a hús szakad fel, se nem az a fajta lassú, égető érzés, ami a belsősérüléseknél tapasztalható, hanem egy olyan fájdalom, ami ahhoz fogható, mint amikor valaki egy kisebb késsel egyesével centiméterről centiméterre vágná le a meridiánjait. 

Szerencsére, az elmúlt több mint egy éveben teljesen hozzászokott a fájdalomhoz, amit sosem engedett láttatni. Továbbá még mindig rajta volt a maszk, így Gu Xiang nem láthatta a valódi arckifejezését. 

Zhou ZiShunak eszébe jutott a lány, aki sárkányt kiáltott, anélkül, hogy látta volna annak végét¹⁹. A lánynak Zhang Yusen kapcsán való tudatlanságára gondolt, és azért, hogy elterelje a gondolatait megkérdezte tőle, “A testvér, aki ma reggel veled volt a kocsmánál, most nincsen itt?” 

¹⁹ Kínai közmondás 

Gu Xiang meglepődött, “Honnan tudod, hogy ő velem van?” Majd bólogatott, “Igaz is, hallottál minket beszélgetni, ugye – fel is merült bennem a kérdés, hogy létezik, hogy pontosan ugyanazt a választ adtad, mint a mesterem.” 

A lány legörbítette a száját és duzzogva fordult el a csalóka tett miatt. 

Zhou ZiShu mosolygott, “Igen, a mestered is itt van most?” 

Gu Xiang felült a füstölő asztalára²⁰, lábait ide-oda lóbálta a levegőben, fejét oldalra döntötte. Nagyon aranyos és ártatlannak hatott így. Majd szemeit enyhén lesütve megvonta a vállát, “Elment, megkeresni egy régi szeretőjét.” 

²⁰ Oltár a szentélyen belül. 

Zhou ZiShu kételkedve nézett a lányra, mert úgy gondolta, hogy az egyetlen ok, amiért a szürkeruhás férfi egy ilyen csinos lányt tart maga mellett, az az, hogy a lány egyike lehet a férfi ágyasainak. 

Gu Xiang összeráncolta az orrát, ragyogó tekintetével nézett rá és átkozódott, “Miért, mit tehettem volna? Elment lefeküdni egy férfival, és még az ablakon kívül álló nagymamájának is lehetetlen lett volna nem látni és nem hallani a kiszűrődő hangokat.” 

Zhou ZiShu felköhintett elhűlő zavarodottsággal, és az orra alatt motyogott valamit, “A kisasszony mestere…” 

Gu Xiang kimeresztette fehér fogait, pont úgy festett, mint egy apró vadállat, ami éppen rá vicsorítja az éles fogait. Majd eszébe jutott valami, és odament a még mindig alvó Zhang ChengLinghez. Megbökte a lábujjhegyével, “Te elhiszed, amit mondott? Elhiszed, hogy a feketeruhás férfi tényleg az Akasztott szellem lett volna?” 

Zhou ZiShu habozott. “…valószínűleg arra az Akasztott Szellemre gondolt, aki Qingzhu-gerinc gonosz démonjai közé tartozik…” 

Gu Xiang rá pillantott és gúnyosan megjegyezte, “Te aztán valóban sokat tudsz! Szerinted hány Akasztott Szellem létezik ezen a világon? 

Zhou ZiShu megrázta a fejét. Éppen válaszolni akart, amikor elakadt a szava az éppen akkor rátörő tompa fájdalom miatt, ezért úgy kellett tennie, mintha alaposan eltűnődne a dolgon. Hosszú idő elteltével, miután egy kicsit fellélegezhetett, megszólalt, “A legenda úgy tartja, hogy a Fengya-hegy Qingzhu gerincén van egy Szellem-völgynek nevezett hely. Az utóbbi években, a jianghuban élő bűnös emberek, akik szörnyűséges bűntetteket követtek el és nincs, ahova menniük, ott keresnek menedéket. De amint belépnek a Völgybe, elveszítik minden emberségüket, és minden haragjuk, vagy mások iránt neheztelésük, amit a halandó életükben éreztek, kitörlődik az elméjükből. A Völgyben való túlélés nem könnyű játék, mivel élet-halál harcot vívnak egymással. Összegezve, a Völgyről szóló történetek eléggé rémisztőek, ezért az ellenségeik nem is beszélnek róluk. Azt hallottam, hogy Xue Fang, az Akasztott Szellem egy hírhedt virágtolvaj²¹ volt, aki összesen 26 fiatalt – fiút és lányt egyaránt –, beleértve az Emei klán tanítványát is áldozatául ejtette. Mind a hat fő klán egyaránt üldözte őt, ezért nem volt más választása, mint hogy elrejtőzzön a Qingzhu-gerinc Szellem Völgyében.”

 ²¹ Kínai szleng, amit az erőszakot elkövető emberekre szoktak használni. 

Gu Xiang pillantott, “Akkor azt gondolod, hogy nem ő az az undorító Xue Fang?” 

Zhou ZiShu kacagott, “Hogyan is lehetne az, amikor az igazi Xue Fang már 30 éve hírhedt bűnöző, aki a gonoszoknál is gonoszabb. Hogyan is győzhette volna le őt egy ilyen magadfajta fiatal lány, méghozzá párharcban?” 

Gu Xiang haragja, majdhogynem lángot vetett, de miután belegondolt egy kicsit dolgot, egyet kellett, hogy értsen vele. Erősen bólogatva megszólalt, “Ha az, akit képes voltam megölni, az valóban az Akasztott Szellem lett volna, akkor az minden bizonnyal a felmenőim sírján levő kék füstnek tudható be – de mivel nekem sem apám, sem anyám, no meg azt sem tudom, hogy hol lehet a családom felmenőinek a sírja. Ez azt jelenti, hogy az őseim nem támadtak fel, és hogy az az ember határozottan nem az Akasztott Szellem.” 

Zhou ZiShu nem látott semmiféle összefüggést a feltámadó emberek és az Akasztott Szellem között, de látva a lány saját érveléséből származó határtalan örömét, nem volt szíve tönkre tenni. Az irtózatos fájdalom még mindig tartott, ezért elcsendesedett. Hátra dőlt az egyik oldalára, lehunyta a szemeit és pihent. Várta a hajnalt. 

A Három Ősz Hét Sebének Szögei éjfél után mindig pokolian fájtak, ezért igyekezett minél hamarabb lefeküdni, hogy elegendő erőt gyűjtsön össze, mire véget ér a nap. Azonban a mai ütemrendje felborult, így képtelen volt visszaaludni; csak annyit tehetett, hogy összeszorítja a fogait, és hogy elviselje a fájdalmat. A gyötrődése csupán napkeltekor hagyott alább, de addigra testét már alig tudta megmozdítani a zsibbadtságtól. 

Megpróbált egyenletesen lélegezni, mintha meditálna, de Gu Xiang – aki a Buddha oltárnak dőlve éppen elszundított –, hirtelen felült, mintha gombnyomásra ébredt volna. Csinos szemeivel felmérte a terepet és röviden szólt, “Valaki itt van!” 

Zhou ZiShu összehúzta a szemöldökét, természetesen ő is hallotta. Fel is akart kelni azonnal, de csak visszatántorgott. Elfordította a fejét és látta, amint Gu Xiang meglepődött tekintettel néz vissza rá. Valahogy mindenképpen fel kellett állnia, ezért minden erejével belekapaszkodott az asztalba és lassan feltámaszkodott, közben mély hangon megjegyezte, “Csak a lábaim zsibbadtak a túl hosszú üléstől.” 

Gu Xiang gyanúja csak nőtt a gyenge kifogással. 

Zhou ZiShu reggelente volt a leggyengébb, és a korábbi meditáció nem sokat segített. De kedve sem volt valakivel most harcba szállni, “Fogd a fiút és bújjatok el.” 

“Elbújni? Elbújni hova?” nézett rá Gu Xiang nagy, kerek szemeivel. 

Zhou ZiShu ideiglenesen tanácstalan volt.  

Nem volt idő semerre sem mozdulni, mert éppen akkor tört rájuk egy csoport jól képzett álarcos ember a bejáraton keresztül. A még önkívületénél levő Zhang ChengLinget lesték, miközben agresszíven törtek előre. Zhou ZiShu még mindig a füstölő keretének támaszkodott, amint észrevette, hogy az egyik éppen a fiatal fiút veszi célba a kardjával. Senki nem látta, hogyan mozgott, csupán egy tovasuhanó árnyék volt észlelhető. A következő pillanatban Zhou ZiShu sovány ujjai – melyek pont olyan vékonyak voltak, mint az arcán levő maszk – már az álarcos ember nyakába markoltak. 

Az álarcos embernek még sikolytani sem tudott, amikor egész teste megrándult és élettelenül roggyant a földre. 

Ez a rendkívül kíméletlen kéz elrettentő hatást gyakorolt a többi álarcosra. Nem tudták megállni, mindenki megdermedt és tekintetét erre a beteges kinézetű emberre emelte, aki látszólag még a lábán is alig állt. 

Gu Xiang titokban kiöltötte a nyelvét, leugrott a füstölő asztaláról, és azon nyomban Zhou ZiShu mögé állt. 

Már első pillantásra látta, hogy azok az emberek csak a megfélemlítés miatt voltak így beöltözve. Ennyi óvatossággal a magatartásukban nem lehettek könyörtelen bérgyilkosok. Ha a Mennyek Ablakának szervezetétől lettek volna, soha nem haboztak volna a küldetést előbbre helyezni, még a saját vagy a barátjuk életét sem kímélve. Határozottan nem lehettek azok a hírhedt démonok sem. Azok amúgy is mindig a saját érdekeiket tartják szem előtt, és soha nem lettek volna ennyire összehangoltak, mint ez a banda. Úgy tűnt, hogy kizárólagosan és egyértelműen a Zhang családot támadják. 

Zhou ZiShu ráérősen megigazította ingének ujjait, mintha azok a rongyok, amiket viselt, még mindig a régi egyenruhája lett volna, ami ezüst szállal volt beszegve. Már félúton járt a ruhájának a megigazításában, amikor észrevette magát, és abbahagyta, mosollyal az arcán, “Nincs túlságosan korán ahhoz, hogy valakinek a védtelen gyerekre támadjatok? Ráadásul köszönés nélkül. Ez státusvesztés, nemde?”